Hol volt, hol nem volt, még talán a Kerekerdei gettó kellős közepén is túl, ahol az útépítő munkás éjt nappallá téve földet túr, a burjánzó betondzsungel egyik robosztus épületének tetején álldogált a Szamár. Az adott képzavartól egy villanásnyi időre kissé ugyan kikerekítette szemeit, ám egy pillanat múltán ismét visszazuhant előző, mélységesen mélabús állapotába. Teste elnyűtt, megdermedt mivoltában egyre csak szobrozott a magasban, s az alatta nyüzsgő hangyaboly életét bámulta. Fakó és viseltes szőrmekabátjába olykor bele belemart a szél, majd a fogai közt átszűrt cigarettafüst felnyalábolásával csacsi fülei mellett sebesen zúgott tovább.

- „Kék szofi, a régi szép idők emlékére. – dünnyögte fű alatt a Szamár, majd lemondóan hozzátette – „Ha voltak egyáltalán szép idők…”

E pesszimizmusba hajló mondatával saját érzelmeit felkorbácsolván, félelmetes tettvággyal telten indult el a meredek paneltető széléhez. A részegítő mélység majdhogynem magával ragadta, de Szamarunk négy lábán botladozva csupán egy cserépdarabkát juttatott a tátongó semmi karmai közé.

- „Hukk!” – nyögte közben. Elméjében a deviancia és a depresszió csírájának nyúlványai csillantak meg úgy, mint borvirágos orrán a sápatag Napfény. Utolsó slukkjába fulladva aztán éktelen siránkozásba fogott… volna. De ekkor halk, ám egyre erősödő zümmögésre lett figyelmes. Már-már azt gondolta, hallucinál, amikor is bal válla fölött megjelent a város legnagyobb prolijaként emlegetett Légy, aki két szőrcsomó közti mélyedésben telepedett le a hátas patáson.

- „Hé, haver! Hát te meg mit szamárkodsz itt? – tette fel a kérdést a zöldhátú bogár.
- „Ugrani készülök! – érkezett kisvártatva az alkoholgőzös válasz a Szamár szájából.
- „Ugrani?” – zümmögte kérdőjel alakúvá formálódott szemekkel a proli. „Ugyan miért?”

A Szamár –mivel jól tudta, hogy a tett és az elgondolás között bizony ég és föld a különbség, s szerette volna megadni magának azt a lehetőséget, hogy bármikor visszatáncolhasson- kihasználta a Légy értetlenkedéséből nyert időt, így fájdalmas monológjába kezdett.

- „Úgy fáj az élet!” – rítta keserves átéléssel. „Minden perc, amellyel több oxigént szívok el az anyaföldtől, az én létemet rövidíti meg. Nem születtem öszvérnek, ezért tisztában vagyok vele, hogy fiatalságom után csak a hanyatlás vár rám: sörényem kihullik, patáim elkopnak, farkam úgy esik le helyéről, mint Micimackó Fülesének; aztán vénségemre nem marad más nekem, csak az egyedüllét és a szamárköhögés. Ezen kívül tudom, hogy mi folyik a világban. Minden egyre rosszabb és rosszabb lesz, de én nem tehetek ellene semmit. Teljesen haszontalan málhavivő vagyok; a rendszer áldozata!” – ily módon hullajtotta krokodilkönnyeit mondandója közben. „De!” – és ekkor szemében hősi dicsfény gyulladt – ha a mélybe vetődöm, ezer tekintet fog rám szegeződni, s végre felhívhatom magamra a figyelmet!” – fejezte be ékesszólását a füles, és utolsó mondata után egy ókori rétorhoz hasonlatos magabiztossággal állt a közönséges panel tetején. A Légy eközben végtelen nyugalommal szállt fel a négylábú válláról, majd odafordult hozzá:
- „Tudod barátom, minden csoda három napig tart!” – szólt, s miután letakarította undorító, szőrös kis végtagjairól az előző napi szeméttelepen tett látogatás maradványait, egy szempillantás alatt tovaillant a légben. A Szamár aztán oly esetlenül ácsorgott tovább, mint egy kikosarazott kisdiák. Pár perc múlva azonban hátrált néhány lépést, s mellső patáit hosszan előrenyújtva zuhanórepülésbe kezdett. Tízemeletnyi magasság után találkozását a kőkemény betonnal csontjainak hangos roppanása és vörös vérének szivárgása jelezte. Förtelmes iázása halk sóhajjá szelídült, ő pedig úgy tűnt el a köztudatból, mint szürke szamár a ködben.

Itt a mese vége. Aki nem hiszi, járjon utána, s nézze a Túl az Óperencián TV-t, ahol nap, mint nap öngyilkos szamarakkal vannak tömve a híradások.