Hulló avar alatt,

esőcseppek hada maradt

hangyavárak tetején,

mialatt a nyár helyén,

komor ősz bújt,

s hova majd a gyász sújt.

Tengernyi levél között,

megbúvik egy kicsi tömött

vékonylábú, fekete

hangya. Nincsen se

kenyere, se ruhája,

se anyja, se hazája.

Botorkálva észrevesz

pici sárga magot: kézbe vesz,

s ámulattal csodálja,

hogy meghallgattatott imája.

Élelmet már rég keres,

Két keze fagyos- veres.

Az út másik oldalán,

átrohan egy patkány.

Villanó piros szemek,

félelmetes hegek

figyelmeztetik a hangyát,

hogy vigye innen zabját.

El is indul, menekülne,

csak ne a tücsök hegedülne…

Kicsi hangya szíve remeg,

piciny élete egyszerre lepereg,

szeme könnybe lábad,

utolsó erejével föllázad.

A patkány sunyin somolyog,

szeme forog, foga morog.

Szólni kíván, jelzi vágyát:

s ezzel eltörli a hangya álmát.

-Add azt ide!- szól gorombán,

s megcsillan egy sugár bal karmán.

-Mért akarod mi az enyém,

ha nem muszáj, mért kötsz belém?

Szólt talán túl bátran is,

észrevette: körül vették, hárman is!

Nem számított túlerőre,

Be is rezelt egy-kettőre.

Nem tehetik!- gondolta balgán,

s máris ott termett a patkány balján.

Merész tette meglephette,

de vajon elrettent-e?

Vissza, hátrább, patkány banda!-

suhogtatott a levegőbe a hangya.

A patkány csak nevetett,

a hangyasors már elveszett.

A kis bogár nem értette,

talán a patkány félreértette?

Bátorsága nem lohadt,

bár kis kardja már korhadt.

A patkány megszerezte,

mert megtehette.

Egy kemény pillantás,

foghegycsillantás.

Majd megremeg a hang,

s tenyere újra pang.

Megint üres maradt,

de el nem szaladt.

Csodabogár lehet,

hogy nem oson, ahogy lehet,

az áldozat általában sikongó-

gondolta a gaz bitorló.

Kitalálta: próbára teszi,

Majd amit akar, a végén elveszi.

A hangya elé dobta a magot,

hogy az nézzen nagyot.

Ha utána nyúl, lefejezi-

gondolta, s majd élvezi.

Rusnya patkány, hülyének nézel?-

fel nem foghatta ép ésszel.

Kicsi vagyok, nem hibbant!-

kihúzza magát, s nagyot szippant.

Összeszűkült borsószemmel

nézett szembe a kegyetlennel.

A pici mag ott hentergett,

lábuk előtt feszenget..

Merész leszek, vagy ostoba,

ha ezt most felveszem?- gondolta.

Valahogy ki kell cseleznem,

Ezt a patkányt meg kell fékeznem!

Lehajolt, hogy felvegye,

Fejében felsikoltott: Ne tegye!

Lekuporodott, s átpördült,

a patkány két lába közt átszédült.

Hatalmas szemek meredtek,

Felocsúdtak, s neki eredtek.

Futhattak már, sehol nem volt

a kis hangya már eliszkolt.

Fütyörészve sétálgatott,

Hóna alá csapta a magot.

Büszkén vonult az út közepén,

dicsőségét hirdetvén.

Azt hihetnénk, hogy ezzel kész,

micsoda fölény, de így nem egész.

Diadalittas hősünk a magot

megvizsgálva nézett nagyot!

A rostok, nedvességek, zamatok

kihullottak, nem maradtak falatok.

Maradt a külső fényes burok,

De belül csak szurok.

A harcban minden szétesett,

Nem maradt érték, vége lett.

Ez a mese nem egy dízni,

Ez a valóság, így ni!