Egy forró nyári délután találkozóra gyűlt össze az erdő népe. Összejövetelük célja a Földanya gyógyítása volt. Itt éledt barátság a sün és a teknős között. Egymásra néztek, és akkor történt meg. Nem is egymásra, inkább: egymásba. Hogy mi az igazi barátság? Ez. Ennyi. Nem lehet erőltetni, nem majd egyszer kialakul. Akkor és ott megszületett: bennük.

Nem a hátukat mutatták egymásnak, hanem a lelküket, a sün és a teknős egymás szemébe nézve megpillantotta a mindenséget.

Fájdalmaikat feledve, boldogan nevettek, csodásan telt a nap, s a földgyógyítás is sikeres lett.

Sün és teknős elválaszthatatlan jó barátok lettek, együtt ittak, együtt ettek, nevettek, szerettek. Összetartottak jóban, rosszban – mint a mesében. Mintha nem is barátok, hanem testvérek lennének, lelkük láthatatlan aranyszállal összeszőve Isten kezében.

Mindkettőjüknek meg volt a maga problémája, de sem ez, sem különbözőségük, vagy másságuk nem okozott gondot, mindenben megértették egymást. Imádtak játszani, jókedvük felszabadítóan hatott másokra is. A tengerpartot szerették a legjobban, szaladtak a hullámok elől – már amennyire egy teknős tud szaladni, a sün nevetve gurult összegömbölyödve lassú barátja körül. Sosem bántották egymást, élvezték az élcelődést, értették a tréfát.

Esténként a csillagos eget szemlélték, a hold rájuk mosolygott, és a szívükben szeretettel aludtak el.

Hetek, hónapok, évek úgy teltek el, mintha egy pillanat lett volna, és mégis, mintha az idők kezdete óta ismernék egymást. Mindketten hálásak voltak, hogy ilyen csodában részesítette őket az élet: számukra az igazi barátság olyan kincs volt, melyet féltve őriztek, ápoltak, megbecsülték.

Kalandra szólította fel őket a lét, mindketten megörültek, éltek a lehetőséggel. Nem lesz túl hosszú idő, míg nem találkozunk, nyugtatták egymást. A búcsú nem volt se édes, se szomorú, tudomásul vették, hogy másfelé viszi őket az út, ami hamarosan újra összeér.

Oly’ kiszámíthatatlan az idő, mi naptár szerint egy hét, néha úgy tűnik, egy perc sem volt, mi egy hónap, mintha fél év lett volna.

A sün tudta, hogy mindketten megváltoztak, a teknős várta, hogy barátját újra lássa. Mindketten örültek, hogy majd kiugranak bőrükből (tüskéből, páncélból), és boldogan ölelik egymást, újra együtt játszanak, és önfeledten örülnek az életnek.

Csak aztán a bánatukba merültek. Nem néztek egymásra. A sün megkeményedett tüskéit a teknős arcába döfte, melyre válaszul a teknős őt páncéljával fellökte. Mi történt velünk? Nem tudták, folytatták a csatát.

Mit éltél át, míg nem voltál velem? Élményeiket az ideiglenes fegyverszünetben egymással megosztották, majd újra összecsaptak.

Kimerültek. Lassan, de lenyugodtak.

A sün tüskéit kitépték, puha kis testébe szúrták, bizalmát olyanoknak ajándékozta, akik nem becsülték meg, visszaéltek vele, s fájdalmában igaz testvérét alig ismerte meg. Hiszen nem is csoda, szegény teknős szintén sokat szenvedett, páncélja néhol megrepedt, néhol úgy megkeményedett, hogy eltakarta sebzett szívét.

A sün tele tüskével, s páncéldarabokkal. A teknős töredezett páncéllal és tüskékkel. Háttal egymásnak.

Haragudtak magukra és a másikra. Hogy történhetett ez? Miért bántottuk egymást? Talán az élet tette próbára a barátságukat? Mennyi idő kell vajon, hogy az egymáson ejtett sebek begyógyuljanak? Már nem lesz ugyanaz a holnap, mint a tegnap volt, a kérdés, egymásnak meg tudnak-e bocsátani?

A dühöt higgadtság, megértés váltja fel. Csend van. Elillan a feszültség. Lassan, szinte mindketten egyszerre fordulnak meg. Könny csillan szemükben, lelkükben újra felragyog a minden. Itt vagyok, hát nem ismersz meg? – kiáltják egymás felé szíveik.

Kiszedik egymásból a tüskéket, szeretettel gyógyítják be a hegeket.

- Bocsáss meg testvérem! Annyira szeretlek!

- Én is megbocsátok neked, édes testvérem! Köszönöm, hogy vagy Nekem!

Ekként történt hát a sün és a teknős barátsága kiállta a próbát, és útjukat együtt folytatták tovább.