Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.07. 19:40 nemzeti állatkert

Szlavics Noémi: Téli rémálom

Címkék: 2009 szlavics noémi

Besötétedett. Mintha idegent, figyelte tükörképét a fekete ablaktáblában. Hirtelen összerezzent. A szobából kiáltozás hallatszott.

– Marionettmajmot akar makettezni belőlem? – rikácsolta a hang.

Fémes zaj, puffanás majd csend.

Jajj. – suttogta a Mókus. Aludnom kellene. Utána végig tudnám gondolni a dolgokat. Hiszen tél van! Én nem vagyok zsiráf vagy igásállat. Egy perpetuum mobile. Nem akarok beledögleni – motyogta.

A Kígyó szélesre tárta maga előtt a rendelő ajtaját, a kábult Majmot a váróba kormányozta, s egyúttal betessékelte a riadtan meredő rágcsálót.

– Parancsoljon! – fuvolázta a Kígyó, és farkával a mahagóni íróasztallal szemközt álló bársonyfotelre mutatott.
– Teát? – kérdezte.
– Köszönöm, nem – rázta fejét amaz, s a fotel sarkába húzódott. Idegesen babrált bajuszkájával.

A Kígyó hallgatott, és nem vette le szemét a Mókusról.
A Mókus azt gondolta, hogy a szörny, mint Exuperynél, most mindjárt elnyeli őt, és nem marad belőle más, csupán egy kváziforma, az is csak rövid ideig. És hogy ez tulajdonképpen nem is lenne baj. Legalább vége lenne az egésznek.

– Nem is lenne baj. – motyogta maga elé, mire a Kígyó kissé oldalvást hajtotta fejét, és azt sziszegte: – Nos?

Egyébként semmi szüksége nem volt arra, hogy a Mókus részletekbe menően ecsetelje kínjait. A hülye is láthatja rajta, hogy depressziós – gondolta. Csak hát muszáj beszéltetni a beteget. A kollégák esetleg még ellene fordulnának, és ugyan kinek hiányzik egy fegyelmi, vagy ne adj’ Isten, egy felfüggesztés?

A Mókus végül megszólalt. Nem nyavalygott, mint a Medve, mint megannyi állat a hosszú évek során. Nyugodtan, szinte tárgyilagosan beszélt, és ha valaki csak a hangsúlyokat figyeli, azt hihette volna, vádiratot olvas. Meglátásai meglepően pontosak voltak, és a Kígyó magában el is csodálkozott, mert olybá tűnt, a Mókus intellektusa szinte még a Hollóét is felülmúlja, holott az közismerten értelmes állat – bár sajnos örökletes paranoiája társadalmilag tökéletesen használhatatlanná teszi. Ő, a Kígyó már javasolta ivartalanítását, ám a páholy elzárkózott, csakúgy, mint minden más sebészi beavatkozástól. „Ugyan. Ártana hírnevünknek!” – zárta rövidre a kérdést a kétkeresztes Vipera Berus.

A kis vörhenyes eretnek világképétől azért valószínűleg megfordulna a nagymester hátán a kereszt – gondolta a Kígyó, és csöppet elmosolyodott. Az ő kedélyét persze ilyesmivel aligha lehetett volna felborzolni. Sőt. Igazából egy ideje már unta betegét, és fél szemét az asztalán heverő Gyógyszerészeti Almanachon pihentette. Mindjárt kifullad. – nyugtatta meg magát.

A Mókus észrevette, hogy a Kígyó gondolatai elkalandoztak. Unod. – gondolta, miközben arról beszélt, hogy a világ kifordult önmagából, és hogy az esztelen erőszak a természeten nem marad bosszulatlanul. Hogy a dolgok rendjének önkényes átértékelése így vagy úgy mindenképpen megtoroltatik. Én is unom. Jobban unom, mint hinnéd. – gondolta, és elhallgatott.
– Persze. Értem önt! – eszmélt a Kígyó a csendre, és recepttömbje után nyúlt. Most a Mókus nem figyelt. Kibámult az ablakon, s nézte, hogyan tépi, rázza a fákat a Szél.

Elég. El innen. – gondolta. Ahogy leugrott, a mocsárszín fotel gúnyosan megnyikordult alatta.
– A gyógyszerek! Felírtam a legújabbat is! Bizonyosan segíteni fog! – lobogtatta a recepteket a Kígyó, a várt hatás azonban elmaradt.

A Mókus okos, barna tekintetét a Kígyó szoborszerű arcára emelte és nem kérdezett semmit. Mellényzsebéből egy selyempapírba csomagolt egérhullát halászott elő, s hüllő elé tette.

– Köszönöm. És minden jót – mondta, és kisétált a rendelőből.

A Szél idiótán vihogott, s szerterepítette a receptek apróra rágott darabkáit. A Mókus mélyen beszívta a levegőt, s nézte, ahogy lélegzetének párája eltűnik a ködben. Annyira elgondolkodott, hogy kishíján felbukott a Medve csonttá merevedett tetemében, ami még akkor zuhant alá faágastul a viharban, mikor ő a Kígyó süppedő fotelében kuporgott. A csillagjait veszített égen virrasztó Hold nem bíztatta őt semmivel.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr861507746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.