A Forrástól innen, a Nagy Zuhatagon túl, a Sebes Folyamba ékelődve állt az Ártatlanság Szigete. Ezen az idillien baljós helyen élt Zsenge, a fiatal sün. Életét az avarban kotorászva töltötte. Minden év őszében a fák ezerszínű leveleiből állított össze egy gyűjteményt, melyet a többi szigetlakó elé tárt.
Mindenki csodájára járt a dolognak, Zsenge elismert tagjává vált a kis közösségnek, mégsem volt elégedett. Nem volt ezzel egyedül: a szigetet sorra hagyták el jobb élet reményében lakói, így már csak páran maradtak. Egy napon Zsenge így gondolkodott: „Bizony nekem is el kellene hagynom a szigetet. Korty, a varangy is elindult pár hónapja, és biz’ megtalálta a szebb életet, vissza se néz hozzánk.” Döntése értelmében nekilátott a tutajkészítésnek. Fonalra fűzte a nagy munka árán összegyűjtögetett leveleit, mely elég volt ahhoz, hogy ráülve elvigye őt az egyik partig. Egy hosszú faháncsot vett kezébe evezőnek, és másnap reggel ellökte magát a parttól a sziget csücskénél.
Először nem tudta merre induljon. Mindkét part ugyanolyan távolinak tűnt. Végül a jobb part mellett döntött, és arra kezdett evezni. Az erős sodrás miatt nem tudott egyenes haladni, egyre lejjebb került a szigettől a folyón. Mikor félúton járt a jobb partra, hangos kiabálást hallott maga mögött:
- Te, fiatal bajnok ott a vízen. Mit akarsz a folyó jobb partján? Gyere tüstént ide, a balra. Itt van, amit keresel.
Zsenge megállt, és így gondolkodott: „Korábban sosem hívtak bajnoknak, pedig eddig is igazán megérdemeltem volna. Biztosan amott van a jóvilág.” A másik irányba kezdett evezni. Mikor már jól látta a bal partot, egy vörös rókát vélt kirajzolódni az egyik fa alatt szunyókálva. Újra a háta mögül hallott hangokat, ezúttal a jobb partról.
- Úszócsodás hajadon, mit keresel a túlparton? Itt lépj partra, mert itt kapod meg, amit akarsz.
Zsenge teljesen elámult: „Lám amott elismerik tutajom, mely valóban csodaszámba megy. Itt pedig bizonyára nem vagyok fontos, ha elalszanak, mire ideérek. Ekkora tudósnak kijárna, hogy ébren várják.” És elindult vissza a jobb partra. Karjai már sajogtak a sok evezéstől, de kitartott. Soká ért újra a jobb part közelébe, ahol egy oroszlánt pillantott meg a magas fűben feküdve. Újra ordibálásra lett figyelmes maga mögött:
- Mit teszel, hullámlovas mágus, ott a túlparton? Egész napos szakállnyírás vár azokra, akik ott kötnek ki. A vezetőjük rendkívül éhes, és az újakat nyeli le ebédre.
Zsenge teljesen megrémült: „Nem szállok itt ki, valóban éhesnek tűnik az az oroszlán, és nagy a szakálla is. Nem akarok borbély lenni, ha magasztalt mágus is lehetek, ahogyan azt meg is érdemlem. Bizonyára a másik oldalon évek óta Rám várnak. Elnézhető, ha elszunyókáltak közben.” Pihegve kezdett el evezni újra a bal part irányába. A delelni készülő nap meleg sugarai miatt még tüskéi között is csöpögött róla az izzadság. Mikor a bal part közelébe ért, újra kiabálást hallott:
- Mit tekeregsz a sötét oldalon, világító isten? Amott a vezető dús farkát kell fésülgetni egész álló nap, és ha megunnak, bedobnak a kukacok közé, mert arra sem tartanak méltónak, hogy a szájukba vegyenek.
Zsenge bólogatott: „Bizony így lehet, mert olyannak tűnt az a róka, aki elvárja, hogy vele foglalkozzanak. Ott szállok meg, ahol ismerik fényességem, és nem tipornak sárba.” Visszaindult a jobb partra. Mikor a folyó közelébe ért, és a delelő nap teljesen bevilágította, magára nézett. „Nem vagyok világos, egész életemben sötét volt bundám. De hullámlovas sem vagyok, mert messze kerültem a szigettől. Azt se mondhatják, hogy tudós vagyok, mert levéltutajom teljesen átázott, és hazudik, aki azt állítja, bajnok vagyok, mert nincs több erőm az evezéshez. Engem becsaptak mindkét oldalon még azelőtt, hogy partra léptem volna. És most már lehetőségem sincs, hogy visszatérjek az Ártatlanság szigetére, ahol annak neveztek, ami vagyok. Úgy hívtak: Zsenge.”
Így történt, hogy a sün, a sziget sokadik áldozata hagyta magát, hogy éppen a délben a Nagy Zuhatag maga alá temesse.