Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.12. 11:44 nemzeti állatkert

Eichammer Gábor: A Ló és a Sikló

Címkék: 2009 eichammer gábor

Puszták és vad tájak zabolátlan gyermeke a ló. Büszke és szabad állat. Vágtája elaprít minden távot, csodálatnak tárgya. Már csikó korában szerelembe esett a lenyugvó nap hívó szavával, követte is vöröslő fényét egy életen át, míg saját útját járó csődörré nem nőtt. Patája távol dobbant a ménesek útjától. Csak mikor már szíve erősen vágyta az ismerős nyerítések hangját, akkor tért vissza közéjük röpke ám heves közös vágták erejéig. Kisvártatva azonban mindig nekiindult a rettentő távlatoknak, hogy magányában ünnepelje, ízlelje a szabadságot. Egy opálosan fénylő nap is épp vad sztyeppék földjét koptatta. Sötét szőre megcsillant miközben a szomorú bokrok, őrlődő kavicsok és bánatosan hajló fűtenger által tarkított tájat járta. Sörényét kellemesen csapdosta a szél, orrlyukai megteltek harmatos levegővel. Látta a feje fölött elsuhanó, széles szárnyú madarakat.

Tekintete követte reptük, ahogy késként szelték át az eget. Megállapította, a kecses vadászmadarak majdnem oly fenséges teremtmények, mint ő maga. Bár reptük kétségtelenül szép ívű, az üres kékséget közel sem oly nemes erőfeszítés meghódítani, mint a göröngyös és rosszindulatú földet. A sasok sokszor csak siklanak, vitorláznak, mint felhőkbe kapaszkodó égi potyautasok. Ő, a ló azonban erőtől duzzad, izmai megfeszülnek, ahogy leküzdi, letöri a sík, emelkedő, bucka, mélyedés kihívásait. Igen, biztosra vette, ő a legfenségesebb állat a világon.

Látta a farkasokat is. Kik lépten-nyomon előtűntek a buckák mögül. Érezte, ahogy éhező tekintetek követik futtában. Tudta, bármit megadnának, csak hogy fogaik közé lóhús jusson. Megvetette őket. Loncsos, lompos bundájú, vérgőztől hajtott vad banda. Négy lábon állnak, s sebességük még így is csak a csigáéval vetekszik. Ha egy ló vágtázni kezd, az ordasok hamar lihegve adják fel a hajszát. Csak csapatban erősek, s akkor is a gyengékre, betegekre csapnak le, kiknek nincs erejük menekülni, vagy visszavágni. Aljas, könyörtelen, fogaknak és falkának foglyai. Hiába vonyítják a holdat, legalább oly távol van az tőlük, mint ők a valódi szabadságtól. Ő, a ló, akkor megy és oda, ahova akar, nem korlátozza vadászterület, vándorló préda, még a hó alól is kikaparja élelmét a fehér csúcsok tövénél. Őt nem szorítja le a falka ranglétrája, ő egymaga az alfa és omega, az egyetlen, a mindenség, az igazán szabad lélek.

Régóta vágtázott már pihenő nélkül, testét sütötte a délutáni nap, s a menetszél csak ímmel-ámmal hűsítette, megszomjazott hát. A közelben látott egy kisebb tavat, holtágat, mely erős esőzésekkor folyóba torkollik. A hűsítő víz ígérete felé fordult hát. Boldogan hajolt alá, hogy igyon, amikor is valami tekergőző alak körvonalai rajzolódtak ki szemei előtt. Egy sikló kúszott ki a tóból a sáros part szélére. A ló szemrevételezte nem várt társaságát. Lábatlan, sikamlós, rút kis teremtés. Szemei hidegen csillogtak, nyelve élesen szisszent. Így szólt végül a siklóhoz:

Mily szerencsétlen egy állat. Lábak nélkül éled életed, egy sekély pocsolyában tengődve, békákra és gyíkokra lesve. Sosem érezheted a melletted süvítő szelet, a puszta végtelenét, a felfedezés örömét. Csökevényes tested foglya vagy.

Majd válaszra sem várva a ló tovább ügetett.

A holtágtól nem messze azonban ismeretlen alakok kerültek a paripa elébe. Négy lábuk volt, s lekonyuló fejük, akár csak egy lónak, de középtájon nagy dudor nőtt ki az ismeretlen állatokból. S ez a dudor mintha önállóan mozgott volna. Rúgta, vágta az alatta vergődő másikat, s a vágtázó csődör felé irányította. Így ismerte meg a ló az embert. Az embert, aki nem állt meg, aki nem adta föl, aki addig üldözte, míg ki nem fogyott alól a talaj. Míg legyőzhetetlennek hitt izmai el nem kezdtek sajogni, míg tüdejéből ki nem fogyott a levegő. Végül kötelet dobtak nyakába, s kerítéssel szegélyezett karámba zárták. Fejére zablát, hátára nyerget, lábára patkót kapott. Próbált menekülni, odacsapni, szökni. De az ember alattomos, ravasz szemével figyelte mozdulatait, elkerülte rúgásait, és mindig visszavágott. A ló megtanulta félni az ostort, és rettegni az ember kezét, sarkantyúját. A ló betört. Hol volt már a szabadság. Mindennap vágtázhatott ugyan, de sosem arra merre kívánt. Soha többé nem bolyonghatott kedvére, mindig hátán ült a könyörtelen teher, az ember. Egy nap, mikor kikötözve, a karámja melletti kis patak vízéből kortyolgatott, egy tekergőző alak körvonalai rajzolódtak ki szemei előtt. A sikló volt az. Ugyanaz a sikló, s emígy szólt:

Mily szerencsétlen egy állat. Lábakkal ugyan, de rabságban éled életed, egy szűk karámban tengődve, zabra és cukorra lesve. Sosem élvezheted többé szabadon a melletted süvítő szelet, a puszta végtelenét, a felfedezés örömét. Tökéletes tested foglya vagy.zés örömét. Tökéletes tested foglya vagy.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr891519870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.