Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.17. 15:08 nemzeti állatkert

Budai Benjamin: Itt élünk, itt halunk

Címkék: 2009 budai benjamin

Mint egy falevél, a rőzseág úgy hullott alá a patakra, fodrozódása ráncot vert az örökmozgó csermelyen, amely egy kis zuhatag után a folyóba csatlakozott. Erős volt a szél, csak úgy süvített, arcon csapta a fákat, akik ledobták karjaikat, esélyt sem adva a rügyeknek tavasszal. Ilyen ez a tél, borongós, mégis hófehér. Őszinte volt, nem tagadta meg hírét, élesen csipkedte, ahol csak bírta a zöld szövettesteket, akik visszabújtak a földbe feláldozva a földfeletti levegővételt, hogy megvédjék magukat a fagyhaláltól. De voltak bátrak is, ők maradtak a földszinten, állták a sarat, mely áztatta arcukat, csak egy volt a baj: ők is hófehérbe öltöztek. Így mendegélt a rőzseág alá a folyón az óceán felé. Vitte magával a súlya, néhol jégbe ütközött, de nem süllyedt el, megvédte attól a szivacsként átázott barna szervezete. Már egy nap is eltelt, a hold papírkorongként fellőtte magát az égre, letaszítva a napot a trónról, sötétbe borult minden, csak a hold tükröződött a vízben. Fel-feltűnt néhol a kis rőzseág, vándorútján bejárt szebbnél szebb partokat, mikor kiért a semmire, az óceánra.

Magányosan vergődött tovább, nem volt társa a kietlen végtelenen. Gondolta megkeresi a végét, hátha ott lehullik és egy kis földkötegen fellélegezhet, de tudta ez lehetetlen. Minden kis csepp a mederben, mintha egy életnek adott volna otthont. Az óceán sötét volt és mély, itt biztosan csak vakok élhettek, kik az örök sötétségre lettek kárhozatva. Minden oly nyugalomban tevékenykedett, a szél csak lengett szelíden, utat sem adván mérgének, hogy hullámok vergődjenek a szikláknak. A kis rőzseág örült, de öröme nem tarthatott sokáig. A víztömeg, mintha kinyitotta volna a száját, megnyílt, fitogtatva erejét, önakaratán kívül egy bálna emelkedett fel a vízből, csupasz szürke testén lecsúszott a faág, a szájához keveredett, melyen keresztül eltűnt a hal gyomrában. Majd a bálna levegőt vett, egy vízsugár tört fel kecses oszlopban, miközben gyermeke is a felszínre emelkedett.

- Apa miért jöttünk fel a felszínre?

- Fiam egyre jobban fulladok a kétségekben, minden egyes levegővétel szinte mentőöv sokat járt testemnek. Szeretek itt lenni a felszínen, mintha egy választóvonal lenne attól a helytől, ahol is élünk.

- De apa én szeretek itt élni, nem értem miért mondod ezt!

- Még fiatal vagy és tanulatlan. Érzem az ereidben a cseppek csobogását, de jól tanuld meg, a hal és az óceán tökéletes összhang, de szemhéjainkat elnyeli a sötétség mocsara és az értékrendek felborultak. Hal eszik halat, csak azért, hogy fent maradhasson. Egy élet hal egy életért. Ez egy örökös körforgás és így pusztulnak el a természet darabjai.

- De apa mi nem eszünk halat…

- Tudom fiam, mi nem esszük hal rokonaink, képtelenek vagyunk őket bántani. A kiszolgáltatottak ösvényén járunk. Mi vagyunk a gyengék, az óceán igazi áldozatai. Gyere utánam, megtanítlak a sötétben látni.

S mintha hidak dőltek volna alá talapzatuknak, újra megmozdult a víz, a két többtonnás állat fordult párat, majd uszonyukkal az ég felé állva alábuktak a mélynek. Aláhatoltak a buboréktengernek, melynek szemei egymásra kacsintottak, majd a felszínre emelkedve eltűntek a levegőben. A két óriás hal aláúszott a mélybe, ahol az apa újra fiához szólt:

- Látod amottan, mit is rejt az óceán? Gaz tettek váltják egymást sorban, mint amikor az erdőben kivágnak egy fát, és az dönti magával a másikat. A ragadozók a többiek felett uralkodnak, kieszik őket otthonukból és mindig vándorlásba taszítják a kisemmizett gyengéket. Új otthont keresnek. Szegény haltestvéreink, sokan vannak, de mégis kevesen. Oda mennek, ahol még elvethetik ikráikat, bízva az új nemzedék jobblétében. De a helyzet csak rosszabb lesz, minden életváltó után, hisz még az utódokat sem hagyják nyugodtan felnőni, inkább felfalják őket. A cápák, a ráják és a többi ragadozó áll a körforgás csúcsán, ők diktálják a törvényeket. A medúzák idegen csalánfajok, kik hontalanok, megeszik előlünk táplálékainkat, a planktonokat, pedig az a mi nemes táplálékunk! Gerinctelen az a faj fiam! Ezernyi baj van, hát így élünk… kiszolgáltatottan.

- És mit lehet tenni, apám? Az én nemzedékem még javíthat! Békét teremtenénk!

- Örülök szavaidnak, gyermekem, de egy dolgot tanulj meg! Parázsló gyermekláng felforrasztja az óceánt és mind az a jó, amid volt, eltávozik tőled messze a vízen át. Ne légy konok, fiam, ne lépj soha a ragadozók útjára, kik hagyják a gerinctelenek jó világát és ölik ős testvéreiket! Ez a hely a mi otthonunk, itt élünk és itt halunk.

- Értem, apám, megfogadom szavaid!

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr871531917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.