Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.17. 15:20 nemzeti állatkert

Sarlós Gábor: A macska és a kismadár

Címkék: 2009 sarlós gábor

Élt egyszer egy öregasszony. Havi nyugdíján túl nem volt neki egyebe, mint egy kismadara és egy macskája. Ők voltak a társai, velük osztotta meg a gondjait. A kismadár jól tudott hallgatni és az öregasszony minden búját-baját megértette. Ha annak gondja volt, vidám trillázással próbálta jókedvre deríteni az anyókát.

 

A macska bármikor le tudta venni a lábáról az öregasszonyt. Ha annak fázott a lába, odabújt és addig dörgölőzött hozzá, amíg az fel nem melegedett. Ha az asszony elaludt, vigyázta az álmát és hangos nyávogással jelezte, ha idegen van az ajtó előtt vagy ha éppen megsült az étel. Arra is ő figyelt, mikor jön el a lefekvés ideje és ilyenkor felkeltette a TV előtt bóbiskoló öregasszonyt.

 

A néninek soha fel nem tűnt, hogy a macska igazából miért ilyen jóságos. Pedig az csak azért dörgölőzött az asszonyhoz, mert viszketett az oldala, az ételért csak azért szólt, mert mindig tudta, hogy neki is jut majd valamilyen finom falat. Nyávogni csak annál az idegennél nyávogott, akit ő is szeretett. Az öregasszonyt meg azért akarta minél hamarabb ágyba tenni, hogy aztán kimehessen és szabadon garázdálkodhasson a kamrában.

 

Aztán egy szép napon a macska elkezdte kérlelni az öregasszonyt:

 

- Anyókám, engedd ki a kalitkából ezt a gyönyörűséget. Meglátod, milyen vidáman fog majd röpködni!

- Hogy is ne! – válaszolta az öregasszony. – Hogy majd macska lakoma legyen belőle.

- Ugyan, soha nem bántanám – dorombolta behízelgően a cirmos. – Hiszen régóta jól megvagyunk egymással.

- Szó nem lehet róla. Erről kár is beszélni.

 

Az öregasszony hajthatatlan volt. Pontosan tudta, hogy nem lehet a macskában megbízni. A macska is annyiban hagyta a dolgot.

 

Teltek – múltak a hetek. A kismadárka egyre kevesebbet trillázott, nem is röpködött. Naphosszat csak ült a keresztfán és bánatosan pislogott maga elé.

 

A macska újból feltette a régi lemezt:

 

- Engedd ki kérlek, látod milyen búskomor. Meglátod, az életkedve is visszatérne ha kiengednéd. Úgy trillázna mint régen. Annyira szeretném – kérlelte az öregasszonyt.

- Na jól van, legyen. De csak akkor lesz kint, ha én is ittvagyok a szobában. Vigyázz, szemmel tartalak!

 

Az öregasszony óvatosan kihúzta a kalitka reteszét. Ujjára ültette a kismadarat és az ablakpárkányra tette. A kismadár először óvatosan körülnézett, aztán elkezdett verdesni. Átrepült a könyvespolcra, onnan Feri bácsi fényképére, aztán vissza a párkányra. Majd mindezt még egyszer és még egyszer. Aztán hangos, boldog trillában tört ki.

 

Kopogtak az ajtón. Az öregasszony a macskára nézett, aztán a kismadarat óvatosan visszatette a helyére. A macska minderre látszólag ügyet sem vetett. Az ajtó előtt a postás volt, a nyugdíjat hozta. Az öregasszony a pénzt gondosan eltette a cukrosüveg aljára, aztán visszajött a szobába. A macskára nézett, aki eközben fel sem nézett.

 

- Gyere csak, kiengedlek, trillázzál még egy kicsit – dünnyögte és újból a párkányra tette a kismadarat.

 

A trillázásra az öregasszony elbóbiskolt. Évek óta először álmodott. Férjéről, a kismadárról és arról, hogy mit is tesz akkor, ha a postás egyszer tévedésből dupla nyugdíjat hoz. Ferit kérdezgette, mit is kezdjen ennyi pénzzel. De mielőtt Feri megszólalhatott volna, az öregasszony csörömpölésre riadt fel. A földön az asztalterítőre gabalyodva feküdt a macska, szája szegletében madárpihék lapultak. A szeme olyan elszántan pislogott, mint még soha.

 

- Mit tettél, te aljas dög? – rivallt rá az öregasszony. – Hogy voltál képes bántani azt a szerencsétlen madárkát?

- Én csak jót akartam neki. Amúgy se sok volt neki hátra.

- Soha többet nem akarlak látni. Eridj innét! – tárta ki az ajtót az öregasszony.

- Ne küldjél el! Hiszen akkor teljesen egyedül maradsz.

 

Az öregasszony megtorpant. Nem szólt semmit, a karosszékbe roskadt és kezébe temette az arcát. A macska sem szólt semmit, aztán mikor az öregasszony légzése újból egyenletessé vált, halkan, maga elé dünnyögve megszólalt.

 

- Szegényke. Soha nem fogja megtanulni, hogy nem az embereknek vannak macskái, hanem a macskáknak vannak emberei.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr451531963

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.