Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.17. 16:00 nemzeti állatkert

Szabó Imola Julianna: Azok a szárnyak...

Címkék: 2009 szabó imola julianna

Rohadt büdös van. Pedig nem szokott az lenni. A rettegéshez hozzászoktak már az új teljesítményarányos élethelyzet óta, de ehhez nem.

-Nem értem...- jegyezte meg a legidősebb kissé mulya pingvin, aki rendszerint ezt hajtogatta, hacsak éppen nem azt, hogy: - Jaj, hát nem is tudom.

Pedig büdös volt. És mindegyikükben felbukkant a gondolat, hogy ez nem véletlen. Biztos nem az, hiszen 13 órakor lesz a negyedperces kiértékelésük.

A rádió a szokásos selypítéssel hadarta el a híreket:

- Az idei műhó is lassan rányalja magát a jégre. Az angyaljelmezükről felismerhető munkások erőltetett tempóban végzik dolgukat, kérjük segítsék munkájukat, hogy fehér karácsonyunk lehessen...

- Na, csak a hó kellett még.- jegyezte meg a savanykás szagú példány, aki egyedül az új béleletlen kabátjának örült, amiért cirka két évig csakis szardíniát evett.

A kissé szögletes arcú elvörösödött. Titokban ő kérte a havat, de nem hitte, hogy ennyire stréberek lesznek, hogy már októberben teljesítik a dolgot. A jelmez hallatán pedig egyenesen azt érezte, hogy bepislant a kuncogástól.

- Biztos náluk is nagy a munkanélküliség, ezért vehetők rá minden butaságra - próbálta nyugtatgatni magát, hátha attól visszanyeri igazi császárpingvinre hajazó arcvonásait.

- Ne legyek déli, ha értem ezt a szagot- morgott nagyokat a szemüveges, de kissé sem bölcs másik. Biztos az office macákkal teli flamingók találtak ki valamit, hogy nekünk se legyen jobb. Azok mindig mesterkednek valamiben.

Mert büdös volt. Kegyetlenül. Ahogy azt genetikailag beleskiccelték a vérükbe, gyorsan egy-kupacba gyűltek az irodaház sziklateraszán, amit azért alakítottak ki, hogy jobban látszódjanak még akkor is, ha éppen nem akarnának látszódni.

Ültek. Csendesen bújt a Nap a sziklák hátába. A keskeny arcú és a körtehasú gyanakvóan kezdett el sugdolózni. Persze a ráncosszemű egyből magára vette, hogy biztos azt hiszik, hogy ő tehet erről. Pedig ő nem szokott büdös lenni.

Pincéres eleganciával totyogtak közelebb egymás aurájához, hogy nehogy bárki is meghallja azt, amiről igazából nem is beszélnek.

A tisztított körmű persze egyből azzal fűtötte a hangulatot, hogyha ez tőlük eredne, akkor ő még nem élt meg ekkora szégyent soha, és nem is fogja túlélni. A Nap szinte már a sziklák fenekénél járt, és a műtó jegére rajzolta az árnyékukat. Aprónak és megtörtnek tűntek a fényben. Ki kellett találniuk, hogy vajon tőlük jön e ez az irdatlan szag, és ha igen, akkor majd miféle diplomáciai csavarral élnek majd az önvédelem jogán.

-Vagy kire fogjuk- jegyezte meg a cakkosra nyesett szárnyú, de egyből el is hallgatott, amint megérezte magán a gyűrűzött lábú tekintetét.

- Nem, biztos nem mi tehetünk erről, mi olyan szépen és szívesen végezzük a munkák -fűzte hozzá a lapos fejű.

- Már aki - tette hozzá a kopott tollú. Kinevették. Mindenki emlékezett arra, amikor morális kérdést csinált abból, hogy miért is nem kapnak haljegyet.

- Te hülye vagy- szegezte neki akkor a vasaltmellényű- hálálkodnunk kéne, hogy nem csökkentik a fizetésünk. Nagyon rendes ez tőlük.

Ott ültek. És nem jutottak se előre, se hátra. A szag, mint a legősibb ismerős, úgy járt ki és be az orrukba. Valami, amit igazából úgy ismertek, mint magukat, csak már nem emlékeztek arra, hogy kik is voltak igazán. Az ebédidő lejárt, vissza kellett menniük dolgozni.

 

 

Az valahogy eszükbe sem jutott, hogy az egészről a csonka-szárnyú pingvintársuk tehet. Fel sem tűnt nekik, hogy nem látták már munkakezdés óta.

Utálta a kötelező és szűk légkört, és még reggel elment levegőzni. Az utolsó szál cigarettájára gyújtott volna rá, amikor meglátta az angyalokat a tavon. Ott sétáltak. Szabadon és szelíden, mintha csak a dolgukat végezték volna éppen. Aranysárga hajukba belebújt a nap és a tolluk olyan fehér volt, mint a megtestesült remény. Azt érezte, hogy ez egy jel, és meg kell érintenie a szárnyukat...a gyönyörű szárnyukat. Mindenáron. Most vagy soha.

 

 

A ráérő dögkeselyűk szinte már habosra áztatták kopasz nyakszirtjüket. Kivéve egyet:

- Bocs a késésért, egy ostoba pingvin miatt kellett kifutnom. Azt hitte, hogy képes lesz repülni. Repülni, érted?! ... Majdnem nekiütközött egy angyaljelmezes munkásnak... de hát a repülés nem nagyon jött össze neki. De annyira nem, hogy hát nem összeszarta magát az erőlködés közepette...de olyat, hogy mindenhol csak ezt lehetett érezni...Mit össze küszködhetett a béna, amíg nekikenődött a befagyott víztükörnek. Úgy nézett ki, mint egy sonka, mártással. Már ezerszer mondtam nektek, álmodozót soha. Nem tesz jót az emésztésnek. Lenyeled őket, és mintha még kiszállna valami belőlük, még most is büfögnöm kell.

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr221532064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fenyo 2009.11.18. 13:03:53

Nagyon jó!!!! tele van iróniával....fanyar és szép egyszerre!!

csipcsipcsip 2009.11.23. 16:36:06

a kiszálló lélek...amit felbüfög a dögkeselyű..gyönyörű!!!! nagyon erős!!!nagyon!!