Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.17. 16:18 nemzeti állatkert

Tóth Csilla Emese: Történetek a Baromfiudvarból

Címkék: 2009 tóth csilla emese

A Kakas, a Baromfiudvar királya vérvörös taraját napoztatta a tyúkól legfelső létrafokán, melyen épp az imént adott helyett neki alázatosan egy tyúkocska.

 

Az etetőhöz röppent, kiválogatta a legkövérebb magokat, kortyolt egyet, farktollait megmártogatta a tiszta vízben, amibe akkor még nem taposta bele az udvar minden mocskát szomjoltó tülekedése közepette a sok piszkos lábú alattvaló.

Reppen máris a szemétdombocskája tetejére, aztán csak ireg-forog a késő őszi nap fényében, s ha néha kapirgál is egyet, azt is csak azért, hogy kicsit felmelegedjen, hűvös van erre felé mostanában.

No, ebből ugyan láthatjuk, hogy nem munkálkodni mászott olyan magasra - kikapart már onnan magának mindent régen -, hanem csak ott állni, csillogtatni-villogtatni színpompás és hibátlan farktollát - a nagy farok- vöröslő taraját, erős csőrét, formás lábait. De ha fent állt, mindjárt szép volt, és ha szép volt, megtehette.

De ha mégsem, ki mert arra gondolni is? És ha merte, mondani is? Vagy tán mégis?

Összerezzen, azt hihetnénk a hidegtől, pedig a félsz gyötri tegnap óta.

Ez a pimasz kis tyúkocska, miközben tegnap királyi farktollait fényezgette, teleduruzsolta a fülét ezzel-azzal, butasággal, szóbeszéddel. Ostobaság, libagágogás az egész, meghallgatni sem érdemese, még akkor sem, ha netán igaz.

Igaz lenne? Hogy a farktolla már nem a régi? Mert állítólag ezt beszélik, sutymorogják, nevetik egymás között a bugrisok a vályú felett, az udvar mocskában.

A tyúkocska persze nyugtatta, hogy nincs itt semmi baj, sőt ilyen pompázatost még sosem látott, pedig ő már látta mindet, elhiheti. A kakas hitte.

Csak a macska meg a liba mesélt neki minderről, tette hozzá, más nem.

Amikor a kakas idáig ért a tegnapiak felidézésében, megnyugodott. A libának a begyében volt, mióta lecserélte őt a tyúkocskára, a macska meg fújt rá, mert egyszer véresre csipdeste az orrát. Talán nem is igaz, talán csak ők találták ki az egészet…bosszúból. Így lehet, mert nincs még egy olyan farktoll, mint az övé, a tyúkocska is megmondta, és ő tudja.

De aztán megint rátört a nyugtalanság, mert hátha ez a fineszes tyúkocska csak hazudott, hízelgett neki, azért, hogy reggel ő is ott ülhessen a tyúkól legfelső létrafokán. Most hirtelen úgy látja, hogy mikor a tyúk arrébb ment a létrán furcsán-cinkosan villant össze a szeme a libával. Talán miatta. Talán már kibeszélték.

Itt jártak valahol a gondolatai, mikor a kacsa odacsámpázott a hírekkel.

A gazda lovat vett a kaparós sorsjegyen nyert pénzen.

A kakas nem értette, hogy tud a kacsa mindig olyan átkozottul jól informált lenni, ő pedig féltve őrizte a titkát, miszerint a kert végében álló budiban egyensúlyozott egy meglazult deszkán, miközben a gazdasszony megmobiltelefonozta ügyes bajos dolgait az alig öt méterre lévő, szomszéd árnyékszéken üldögélő anyósával.

Büdös volt a munka, de megérte, mert cserében mindig csurrant egy-egy kövér magocska, mindig cseppent egy-egy korty, még tiszta víz az itatóból.

De a lóért cserében többet remélt: ha csak egy pillanatra is, de ő is a szemétdomb tetején akart állni, megfürödni a baromfiudvar csodálatában. És ha ezt remélte, joggal tette, mert a kakas örült a hírnek nagyon. Igaz, nem szerette a kacsát, mert az egy ideje elviselhetetlenül szagú volt, mégis rábólintott jókedvében a kérésre-majd, ha itt lesz az ideje, elfelejti teljesíteni.

A kakas a megcsipkedett, lekonyult hírnevét újra szárnyalni látta.

A ló farkát akarta! S miért is ne? Király volt, a szemétdomb tetején állt. Nem volt senki, aki az udvarban valaha ellent mondott volna neki.

A hülye kacsája, a kutya sem figyelne rá, akárhol is állna holnap, mert addigra őt a tollai helyett dús, lobogó farok fogja díszíteni, akkor nevessenek rajta, ha tudnak.

És már hozzák is a lovat. Már kötik is ki épp a szemétdombocska mellé, már reppen is elé a kakas.

- Te ló! Adjad ide gyorsan a farkadat De izibe!

- A farkamat? Te kakaska, úgy nézek én ki, mint egy buta szamár a Micimackóból?

- Ne visszadumálj! – harciaskodik a kakas- Én vagyok itt a király. A farkadat akarom!

- Mit kakaskodsz kakaska? Maradjál csendben, amíg meg nem bánod!

- Megbánom? Mit megbánom? Hülye vagy te, ló? – a kakas már dühében a ló farkát tépdesi a csőrével, marja éles karmaival. - Adod ide! Én vagyok a király!

- Leszarom-mondja a ló. És tényleg.

 

Ott van a trágya, alatta a kakaska, a baromfiudvar királya. Mit lehet most itt tenni? A kakas iszkol az itatóhoz, hogy kimosakodjon, a macska a kutyával együtt fennhangon vihog, a kacsa kiszakadó röhögését tartva vissza, szalad a kakas után, hogy még jól is járt, mert legalább már nem fázik - ki tudja, jöhet még kutyára dér - a liba kárörvendve fúj a tyúkocska felé, hogy, na most aztán tisztogathatod a farktollakat, ribanc, de azért nevet ő is a többiekkel.

 

A kakas kikászálódik az itatóból, reppen vissza a szemétdomb tetejére szárítkozni, onnan szól vissza a többieknek- Mit röhögtök? Mit gondoltok, ki fogja meginni megint ennek az egész szarnak a levét?

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr311532117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.