Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.17. 15:43 nemzeti állatkert

Tóth Ildikó: A kismadár

Címkék: 2009 tóth ildikó

A kismadár párjával kalitkában élt. Óvták a hidegtől, és a tűző nap sugarától. Minden nap magot, vizet adtak neki, és egyetlen halk énekéért is szeretet ölelte körül. Még sem volt boldog! Röpülni akart.

Gazdája látva szomorúságát, ezért kiengedte a szobába. Míg párja félénken meghúzódott a kalitkában, ő kiröpült egyenesen neki a falnak, majd leesett a kanapéra. Gazdája aggódva felvette, megsimogatta, majd visszatette a kalitkába. A kismadár bódultan ébredt. Az ablaknál fülemüle énekelt. És vágya felülkerekedett sikertelenségén, és újra repülni vágyott. Vágyott a szabadságra!

Gazdája beszélni kezdett hozzá. Elmondta neki, hogy ő kalitkába született. Szülei, nagyszülei is ott éltek. Elmondta, hogy szárnyai már nem olyan erősek, mint rokonainak, és ha kiröpül, életébe kerülhet, mert sok a veszély, mert nem tanulta a kinti életet, nem élte át az esőt, a tűző napot, nem ismeri a ragadozó madarakat és azt, hogyan kell magára vigyázni.

A kismadár még is vágyott a szabadba. Nem evett, nem ivott, nem énekelt. Gazdája megsajnálta és kiengedte. A kismadár kiröpült a kertbe.

- Szervusz, fülemüle! Szabad vagyok! Szabad vagyok! Énekelte.

A fülemüle leült egy ágra és mosolyogva nézte a kismadár röpködését, majd így szólt.

- A szabadság, a világ legnagyobb ajándéka, de igen nagy ára van!

A kismadár nem értette, ezért leült mellé az ágra beszélgetni.

- Ára? Milyen ára? Neked fogalmad sincs, milyen bezárva a kalitkába!

A fülemüle, csak mosolygott, majd így szólt.

- Gyere, menjünk gyorsan, van, a közelben egy barlang ott meghúzódhatunk, míg a vihar el nem vonul.

- Vihar? Viccelsz? Hiszen a nap süt, a fák is énekelnek, itt a szabadság, nem bújok én sehová!

A fülemüle felröppent, majd visszaszólt.

- Ott az erdő mögött, a hegyoldalban, ott, ahová tartanak a madarak, ott megtalálsz, ha segítség kell!

- Hogy ezek a fülemülék milyen maradiak, és milyen tájékozatlanok, nem tudnak ezek semmit!

Gondolta a kismadár és szertelen röpködésbe kezdett, és hangosan énekelte a szabadság himnuszát. De alig repült, alig énekelt, hatalmas szélvihar kerekedett, melyet jégeső követett. A kismadár ijedten rezzent össze!

- Az ablakot! Csukjátok be az ablakot! Kiabálta és rémülettel töltötte el, hogy nincs a közelében senki.

Majd eszébe jutott a fülemüle tanácsa… „Az erdő mögött, a hegyoldalban, ott, ahová tartanak a madarak, ott megtalálsz.” A kismadár repülni kezdett. Szárnyát már alig tudta mozgatni, mikor a barlanghoz ért. A fülemüle elé röpült és besegítette új barátját. A kismadár teljesen legyengült. Fázott. Éhes volt. És arra gondolt, hogy milyen jó volt a kalitkában. De az eső csak esett napokig. A fülemülék összebújtak és egymást melengették. Mikor éhesek voltak, halk énekbe kezdtek, miközben a kismadár egyfolytában azt mondta:

- Éhes vagyok! Éhes vagyok! Éhes vagyok! Haza akarok menni!

- Várj még egy kicsit! Légy türelemmel! Hamarosan eláll az eső! Mondta a fülemüle.

És úgy lett! Az eső elállt, a madarak kiröpültek eleséget gyűjteni, fészkeiket feljavítani, és közösen énekelni a szabadságról.

A kismadár csak nézte őket elmerengve. Nézte a szorgos madarakat, akik úgy röpködtek, mint, ha mi sem történt volna.

- Fülemüle! Én haza megyek! Én már nem akarok, nem tudok szabadon élni! Nekem a szabadság már a kalitkában van! De kérlek! Gyere el minden nap az ablakunkba és mesélj nekem az életetekről, hogy fiókáimnak én is elmesélhessem, hogy egyszer régen mi is kint éltünk, de szépségünk és énekünk miatt az ember magához vett. Azóta óv, véd bennünket és nem kér érte mást, csak hogy elégedett boldogságban énekeljünk neki!

És úgy lett! A fülemüle minden nap meglátogatta a kismadarat. Énekekre tanította, és elmesélte, hogy aznap mit kellett tennie az életben maradásért. A kismadár pedig minden nap énekkel köszönte meg gazdájának, hogy vele lehet. És már nem volt szomorú, nem vágyott ki a szabadba, hanem megtanulta értékelni a biztonságot, azt, hogy kiválasztott, azt, hogy a párja vele van, hogy minden nap kap enni, hogy, ha jön, a vihar becsukják az ablakot.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr231532016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.