Olvasónk, Szabó Mihály küldte be szerkesztőségünknek Szép Ernő írását, amely noha nem klasszikus fabula, kellemes olvasmány azoknak, akik szeretik az állatmeséket.

Kedves gyerekek, akik körém gyűltetek, hogy állatokról meséljek nektek, először is engedjétek meg, kérlek, hogy egy kicsit nézzelek benneteket. Milyen szépek vagytok. Hogy örülök, ha rátok nézek, úgy örülök, majd meghasad a szívem. Milyen csinosak vagytok mind, ti kis fiuk, nincs pocakotok, meg tokátok, mint a felnőtteknek, az arcotok olyan, mint a finom körte, bőrötöket nem durvította el a borotva, nem rongálja a ránc és a kardvágás össze-szólalkozás miatt. Hajatok milyen sűrű, erős, nem lettetek kopaszok az élettől, meg a borbély bácsik hajnövesztő vizeitől. Ruhátok milyen könnyű, nadrágotok kurta, térdetek meztelen, egy kis seb van rajta, mert felbuktatok, de nem baj, begyógyul, mire megházasodtok. És ti, kis lányok, ó kis leányok… Kis margaréták, lepkék, madárkák, tündérkék, angyalok. A szemetekbe nézek legtovább, gyerekek, mert a ti szemetekben játszik a boldogság, mint a napsugár a szappanbuborékban. Köszönöm, hogy hagytátok nézni magatokat, nagyon köszönöm, most osztán egyet sóhajtok és beszélek nektek az állatokról.
Hát a bolgárok összeharagudtak a szerbekkel, a görögök is hozzáharagudtak, a monte-negróiak is. De nem csak úgy haragudtak ezek, hogy nem beszélnek egymással, hanem fel-kapták a fegyvereiket és nekiszaladtak egymásnak. A szerbek, a görögök meg a montenegróiak, ez a három a bolgárok ellen. Borzasztó sok fegyverük van, ahányan vannak, mindnek van puskája, kardja, szuronyja, meg pisztolya, meg tőrje a derekán. Ezek a fegyverek épen olyanok, mint a ti játékfegyvereitek, csakhogy ezek háromszor olyan nagyok, osztán a puskából nem parafadugót lőnek ki, ami madzagon csüng, hanem hegyes ólomgolyókat. A pisztolyaikban is golyó van, nem robbanó piros papír, a kardjuk, meg a szuronyuk pedig ki van élesítve, olyan éles, hogy az ujságpapírt kettéhasítja.
Azonkívül ágyuik is vannak, igazi nagy ágyuk amelyeket ló húz, ezekből nagyon messzire ellövik a nehéz ágyúgolyókat, egy ágyúgolyó ezer szilánkra szakad, mikor leesik. A bol-gárok, meg a szerbek, görögök, montenegróiak ezekkel a fegyverekkel egész nap, sokszor egész éjszaka is öldösik egymást, az a vicc, hogy mennél több bolgár, meg szerb, meg görög, meg montenegrói meghaljon. Aki mindjárt meghal a golyótól, vagy a kardtól, vagy a szuronytól, vagy az ágyúszilánktól, az legalább nem szenved többet, hanem aki csak megsebesül, annak levágják a lábát, vagy a karját a doktorok. De még ha levágják a lábát, vagy a karját, örülhet, mert akkor nyomorék lesz és elmehet koldulni. Hanem olyan sok a sebesült és olyan kevés az orvos, hogy a legtöbbet úgy hagyják, ahogy van. A sebesültek jajgatnak, mert nagyon fáj a sebjük, még ágyat se kapnak, ahol feküdjenek, meg vizes borogatást se kapnak, meg befőttet se kapnak, még egy pohár vizet se kapnak. Anyjuk, testvérjük messzi, otthon maradtak és a két tenyerükbe dugják az arcukat és sírnak.
De ez még mind nem elég, a románok, akik közel vannak, meghallották a nagy lövöldö-zést, és jajgatást, és forog a szemük, csurog a nyáluk és csattog a foguk. Ők is felkapták a fegyvereiket, mert nekik is van és most ők is öldökölni akarnak. Az oroszok látják, hogy forog a szeme a románnak és csattog a foga, mert közel vannak hozzá, hát ők is elkezdenek most morogni. Az osztrákok, meg a magyarok meg úgy szeretik az oroszokat, mint a kutya a macskát, hát ők is morognak, és, meglássátok gyerekek, az lesz a vége, hogy a románok is, meg az oroszok is, meg az osztrák-magyarok is nekiesnek majd egymásnak, és tépni, harapni, gyilkolni fogják egymást, mert jól esik nekik. Azért, mert állatok. De ezek mind azt mondják, hogy ők emberek. Ez a mese az egész dologban.