Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.02. 16:28 nemzeti állatkert

Grecsó Krisztián: Gyászjelentés

A fotelomban egy idegen macska ült, és azt mondta, beszélt ugyanis, hogy a saját belemre fog fölakasztani, a saját vastagbelemre, amit akárhol is húz ki, mindenféleképpen kellemetlen lesz.
– Ne haragudjon, uram, mondta, ez már prüdéria, nem tudom finomabban mondani. A bél az bél.
Azt mondta, úgy fogok fulladozni, hogy közben a szemem előtt rángatózok én magam, már a belem – kiváló mulatság lesz. Aztán, talán hogy megnyugodjak, hozzátette, semmi ok az izgalomra, le fog vágni, mielőtt beadnám a kulcsot, sőt, lássam, kivel van dolga, a beleimet is visszatuszkolja a helyére. Röhögött, ez ilyenkor nehezen szokott menni, mert azt én föl nem foghatom, milyen praktikusan vannak oda eredendően behajtogatva, és az eredetit lehetetlen utánozni. Művészember vagyok, de ebben nem volt igaza, teljesen el tudtam képzelni.
– Megcsapollak – mondta. – Kiszívom belőled az utolsó csöpp vért is.
– Micsoda? – kiáltottam föl. – Ezt nem gondolhatja komolyan!
– De. – felelte. – Komolyan gondolom.
Érdekes, hogy még akkor is fantáziátlan az ember, mikor az élete forog kockán. Azt mondtam neki, miután fölajánlotta, hogy kiszívja belőlem az utolsó csepp vért is, hogy ezt nem gondolhatja komolyan.
– Úgy fogom kiszívni, mondta, mint egy kutyáét.
A kezemre néztem, és mint szőrösebb lettem volna. A kelleténél, vagy hogy is. Ha van olyan, hogy kellete… Amíg rendesen föl nem mérem a terepet, gondoltam, megpróbálok időt nyerni, tereltem. – Tehén, kutya, madár, ló és cica, minden volt már, igaz?
– Persze, mit gondolsz, tavaly télen ki akadályozta meg Erdélyben, hogy elszaporodjanak a farkasok?
Kedélyeskedni próbáltam. – Na, ne hazudjon, öregem, tán csak nem ön?
– Fiacskám, ha én kiszárnyalok a bihari havasokba, képes vagyok egy ló vérét leszívni fél óra alatt, de csont szárazra!
Ez volt az első végpont. Végpontból sajnos sok van. Ez volt az első. – Ez már tényleg kezd nevetséges lenni!
– Különben nem szeretem a lóvért – folytatta –, mintha meg se hallotta volna, miről beszélek, nem elég testes, közben meg túl édeskés. Egyébként bármivel beérem, de csak, ha nagyon rossz a kedvem.
– Ha nagyon rossz?
– Igen, az, mint most is, hogy egy ilyen fafejjel kell megértetnem, hogy kínok kínjával fog meghalni.
– Végem lesz, értem én, mondtam. 
Igazából éppen ekkor támadt föl bennem a remény. Hogy talán van esélyem, ha valahogyan időt nyerek. – Van olyan állat, amelyiknek a vérét végképp nem szereti? – kérdeztem.
Az egyetlen, amivel nem vagyok kibékülve, az a macska. Főleg azért, mert a macskák közül rengetegnek van fehérvérűsége, meg mindenféle bogaraik is szoktak lenni.
Végignéztem rajta. – Utálatos, mocskos dög mind, helyeseltem.
– Azok, de elég legyen! Ön itt nem értheti meg, nem érezheti át igazán, hogy milyen mikor faggyúvá dermed a halandóban a vér. Beírja valami a fabulába, gondolom, beírta már ezerszer, de még egyszer sem gondolkodott el rajta. Akkor sem, mikor erre fölhívta valaki a figyelmét. Imádkoztál már?
Most még átszellemültebben beszélt, mint eddig, és még mélyebb hangon.
– Micsoda?
– Azt kérdeztem, imádkoztál már? Ha nem is szoktál, tegyük föl, most kellene.
– Nem szoktam, és nem is akarok, most se, egyáltalán se!
– Mert szerinted nem az Isteni erő irányítja a világot?
– A mi a mit? – kérdeztem.
– Tegyük föl, hogy te azt hiszed, fontos ember vagy, elkezded irányítani a dolgokat, dirigálod embertársaid életét, aztán egyre jobban rákapsz az ízére…
– Rákapok?
– …És akkor egyszer csak kiszívják a véred.
– Már megint ez! – kiáltottam föl.
– Igen, kiszívom a véred, és ezzel befellegzett az irányításnak. Ha valami csoda folytán meg tudnak menteni, tudom, hogy lehetetlen, de azért tegyük föl, akkor sem érdekel majd senki sorsa többé. Észreveszed, hogy hazudoznak neked az orvosok, egy teljes vér-leszívást úgysem lehet túlélni. Egyiket hívod a másik után, végül kuruzslókat parancsolsz oda, tán még jósnőket is. Persze, mint mondtam, mindez csak fikció, mert úgysem lehet…
– Istenem, mi a fenéről beszél, miféle jósnőket?
– Mind a három egyformán céltalan lesz, te is tudod…
Üvölteni kezdtem. – Mi a fenéről beszél? Miféle macska maga egyáltalán, hogyhogy beszél… és mit keres itt?
– Nyugodj meg, barátom, mondom, levágják a fejét.
– Kinek? – kérdeztem sírva.
Maga a Pályaudvarra fog tartani, hogy villámgyorsan elhagyja a várost. Pedig, ez sajnos lehetetlen, mert Annácska, a fiatal Tesco dolgozó már megvette Vénusz márkájú napraforgó olaját. Sőt, nem csak megvette, hanem rövidesen ki is önti…
Nem tudom, meddig tartott ez az egész, talán fél óra, talán több.
Eltűnt a macska, ahogy a látomásoknak kell. Illik. Szokás.
A fotelban nem motozott senki, levetkőztem, zuhanyozni indultam, a reggeli Krónikában híreket mondtak, és mintha hallottam volna a nevemet, és hogy valakit a Litera és az Állatkert a saját halottjának tekint. Füst lett és égett gumiszag, vadul sercegett a valami, csak egy érzés volt az egész, mintha a kesernyés füst mögül, a hűtő tetején szendergő kisrádióból a nevemet hallottam volna, nahát, gondoltam, folyamatosan szólítanak, egy mély és alázatos hang beszél hozzám, tragikus, ismételgeti, közlekedési baleset, megcsúszott, villamos. Minden üdeségem és frissességem elillant, sőt, most már a macskás rémálommal is nehezebben boldogultam, meginogtam, valóban bírom-e én az efféle irodalmi, előszilveszteri éjszakákat, mikor még reggel is rémségeket álmodom?


 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr671493425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása