Egyszer a kígyó, leélvén hosszú és gazdag életét, nyomot kívánt hagyni maga után.

Fiatal éveiben egy híres és művelt király udvarában élt, ahol nagy becsben tartották a könyveket. Így a kígyó elhatározta, hogy könyvet fog írni az életről.

Elment legelőször a bagolyhoz. A legbölcsebb állat hírében állt; ezért volt hozzá bizalommal.

- Kedves barátom – szólt neki. – Segíts nekem, kérlek. Látod, kezetlen-lábatlan jószág vagyok. Arról álmodom, hogy megírom könyvemet az életről. Mártsd a pennát a tintába és lássunk hozzá; majd én diktálok, te pedig jegyezzed.

- Jól van – felelt a bagoly. – Mondd csak, mire gondoltál.

- Az élet, így kezdd, kedves bagoly.

A madár írni kezdett, cirkalmas gót betűkkel. A kígyó rövidlátó volt, pápaszemét is otthon felejtette; ezért megkérdezte:

- Nos, leírtad a kezdő szót?

- Igen. Az életem...

- Nem jó – tekergőzött a kígyó türelmetlenül. – Az élet, azt írd.

- No de hát – háborgott a bagoly. – A te életedről szól majd ez a könyv, igaz-e?

- Persze, szándékom szerint.

- Akkor miért nem jó, ha úgy kezdődik Az életem?

- Mert ha más olvassa, félre fogja érteni. Vagy egyenesen becsukja és arrébb dobja könyvemet. Azt kívánom, hogy sokan olvassák el, mert az életről szól, méghozzá az én életem szűrőjén keresztül láttatva.

A bagoly hümmögött, el-elbóbiskolt; a kígyó otthagyta őt.

Bántotta, hogy ilyen szórakozott, kelletlen. Átkanyargott a rókához, aki tettrekész jószág hírében állott.

- Kedves barátom – mondta neki. – Segíts nekem, kérlek. Látod, kezetlen-lábatlan jószág vagyok. Arról álmodom, hogy megírom könyvemet az életről. Mártsd a pennát a tintába és lássunk hozzá; majd én diktálok, te pediglen jegyezzed.

A róka megörült a felkérésnek, mert ravaszul hasznot remélt belőle húzni. Farkának fehér végét a tintába tette és úgy kezdett írni, kövér, elnyúló betűkkel. Jegyezte, amit a kígyó mondott.

- Itt mi áll, kedves róka? – kérdezte nem sokkal később a kígyó.

- Ha onnan nézem: Az élet – ha meg innét: Az életem.

- Nem lesz jó – felelte rövid gondolkodás után a kígyó.

A róka kezdte elveszteni a türelmét. Körülszaglászta a kígyót.

- Miért nem, drága barátom? – vakkantotta és a szeme szikrákat szórt. – A te életedről van szó, nemde?

- Igen, az életről szól a történet, az én életem szűrőjén keresztül.

- Hrrr, nincs nekem időm erre – morgott a róka. – Menj tovább, drága barátom.

Nem volt mit tenni; a kígyó továbbállt. Megpillantotta a medvét és bebocsátást kért hozzá.

- Kedves barátom – szólt hozzá is. – Segíts nekem, kérlek. Látod, kezetlen-lábatlan jószág vagyok. Arról álmodom, hogy megírom könyvemet az életről. Mártsd a pennát a tintába és lássunk hozzá; majd én diktálok, te pediglen jegyezzed.

- Nem tudok írni – ingatta fejét a mackó. – Te talán tudsz?

- Eléggé jól ismerem a betűket – mondta a kígyó és azon nyomban eszébe jutott valami. Elkezdett tekergőzni a porban, a betűk formája szerint. A medve pedig lemásolta, amit látott; így hamarosan elkészültek az első fejezettel. Addig-addig dolgoztak, míg befejezték a könyvet, a kígyó legnagyobb örömére.

- Köszönöm, testvérem – szólt a medvének. – Segítenél hazavinni a könyvemet?

- Szívesen – szólt a medve és elindultak. Útközben megállította őket a többi vad: a bagoly és a róka, akik kiváltképp sajnálták, hogy nem volt kellő türelmük a feladathoz. Meg a mókus, az őz, a szarka és dámvad is kíváncsi fülekkel hallgatták őket. A medve olvasta a könyvet: mert jó megfigyelő volt, a közös munka során megtanult olvasni.

Bizony, mondom néktek: legfőbb erény a türelem. Egy életen át kell tanulnunk, míg ő lesz legfőbb célravezetőnk; aki elveszíti, magára maradhat. Ne sajnáljuk egymástól – a türelem a lélek ideje.