A lassan lenyugvó nap fényében semmi mozgás nem látszott a sötétségbe borult parasztház udvarán, de azért mégis akadt élet. Méghozzá odalent a csatornában, ahova sem emberi szem, sem a házőrzéssel megbízott kuvasz tekintete nem láthatott. Nyüzsgött ott minden, ahogy csapzott szürke rágcsálók igyekeztek loncsos bundában rejtelmes utakra; ki vakmerőbben, ki óvatosabban, de a mohó, rabolni vágyó éhség mindegyiküket hajtotta.

Bátorságával és szemtelenségével kivált közülük az egyik nagy testű patkány, aki épp a módos paraszt udvarába surrant be. A pompás birtok tulajdonosa annak köszönhette jólétét, hogy látástól-vakulásig dolgozott, anélkül, hogy ünnepnapot tartott volna. A kártevőt mindez nem érdekelte, ő csak orozni akart, könnyen elérhető zsákmányt szerezni, ahogyan árnyékok közt töltött élete során megszokta.

Fajtája csak szaporodott nyakra-főre, figyelmen kívül hagyva a józan ész szavát, a bűzös falka pedig tette a dolgát, amelyet mindig – lopott, rabolt és pusztított, ahogy azt a kölykök szüleiktől megtanulták. A csatornának ez a csirketolvaj férge is ebben törte a fejét, csakhogy valami keresztülhúzta a számítását. Az okos, tapasztalt paraszt ismerte a hozzáhasonló pokolfajzatok ádáz természetét, és rafinált csapdákat rejtett a tyúkólak környékére. A sunyi rágcsáló későn kapott észbe, az egyik fémrostély rácsapódott az elülső lábára, és foglyul ejtette.

Bizony leszámolt életével a gonosz teremtmény, tudván, hogy a csapda állítójának első dolga lesz agyon csapni, amint felfedezi benne őt, de ekkor feltűnt a színen az éj másik alamuszi betörője, a lompos, vörös bundájú róka. Szintén nem a jótét lelke vezette arra a helyre, amikor beosont a kerítés résén keresztül, ám a patkány mégsem keseredett el – noha minden oka meglett volna rá, a „kolléga” övéhez hasonló ars poeticájából kiindulva.

– Üdv, róka koma – suttogta udvariasan. – Megtennéd, hogy kiszabadítasz?

Ravaszdi uraság megcsóválta a fejét.

– Ejnye, te csibész, hát hogy kerülhettél ilyen nehéz helyzetbe?

– Figyelmetlen voltam – ismerte be a patkány. – A gonosz paraszt sejtette, hogy lopni akarok, és csapdákat helyezett ki, hogy verné meg a Magasságos! Te is jobban teszed, hogyha óvatosan mozogsz, nehogy pórul járj, mint én.

– Egyet se félj, cimbora – vágta rá a róka. – Tudok én vigyázni magamra, de hogy lásd, kivel van dolgod, mivel ilyen fain voltál, hogy szóltál, kihúzlak a slamasztikából.

Addig-addig ügyködött a mancsával, amíg a végén valahogy lecsalogatta alacsonyabb rendű sorstársáról a vasakat. A patkány nem győzött hálálkodni, megmentője pedig csak mosolygott talányosan.

– Gyere, lopjunk együtt, testvér – javasolta leereszkedő barátságossággal. – Te figyeled a csapdákat, én meg addig ügyködök szépen.

Így is lett, ment minden, mint a karikacsapás, hanem egyszer csak az éber kuvasz észrevette, hogy gonosz bestiák járnak az udvarban, akik rosszban sántikálnak. Olyan dühbe gurult, hogy letépte láncait, és üldözőbe vette őket. Állhatatosan kergette ellenfeleit árkon-bokron át, és egyre inkább sikerült lefaragnia kezdeti hátrányát. A végén szinte már csak mancsnyújtásnyira járt tőlük, amikor a lompos és vörhenyes koma megperdült, és odalökte a meglepett patkányt a kutya elé.

A szerencsétlen rágcsáló kétségbeesetten küzdött az életéért, de esélye sem volt. Hanem, amíg kapálózott, épp elég ideig feltartotta a kuvaszt, a róka pedig boldogan megtért otthonába, ebül szerzett zsákmányával.

Hogy mi ebből a tanulság?

Hasonló a hasonlóval mindig összetart, de a magasabb poszton álló könnyen a Sors büntetése alá veti a kisebbet, ha a helyzet úgy hozza.