Réges-régen , még az emlékezeten is túl, volt egyszer egy hatalmas erdő, közepén egy oly gyönyörű tisztással, milyet még az állatok is csak ritkán látnak. A hegyekből csörgedező patakok vize táplálta e gazdag földet, s a tisztás közepén álló tavacskát.

A ragadozók szemet is vetettek a szép vidékre, ahol ezután felváltva uralkodtak. Utoljára a barnamedve tette rá erős mancsát az erdőre. Azt suttogta az erdei szél, hogy uralmát a rókák segítségével tartotta fenn, mígnem egyszer csak baleset történt: a medve úgy bezabált szamócából, hogy elrontotta a gyomrát. Nagyon legyengült, így szégyenszemre kénytelen volt visszacammogni a barlangjába.

A szabadság hirtelen rászakadt az erdőre. Előjöttek odvaikból az eddig rejtőzködő állatok is. Nagy boldogságukban összeölelkeztek, s együtt álmodoztak a jövőről. Dolgoznunk sem kell többet, csak eszünk, iszunk, jót mulatunk! Igen, ez a szabadság, ez kell nekünk! Eszükbe jutott, hogy új vezetők is kellenek a rókák helyett, merthogy ők a mocskos barnamedvével háltak, aki felzabálta az összes gyümölcsöt.

De a vörös bundások nem úgy gondolták, hogy ők csak úgy el…

- Hát mi lesz az ingyenes csirkecomb adagunkkal? Ezt aztán már nem hagyhatjuk!-mondták, és iziben akcióba is léptek. Beépültek az erdő minden féle és fajta élőlénye közé. Olyan “ősellenségekkel” barátkoztak, mint a nyulak. Más ravaszdiak a marhákhoz csatlakoztak,de láttak farkasokkal táncoló rókákat is. Ezen vastag bundájú állatok új barátaikkal karöltve vad dühvel szídni kezdték régi üregtársaikat, merthogy azok büdösek, mocskosak, meg hogy rendszeresen medvesajtot ettek…

Az erdőben a feszültség csak nőtt, egyre nőtt, ahogy közeledett az első szabad mezei választás. A hatalomból egyre több állat akarta kiharapni a maga zsíros falatjait. A legjobban a szöcskék ugráltak, mígnem a fák levelei elkezdték susogni, hogy bizony a szöcskék is sokszor együtt háltak a mackóval. Hogy ez igaz, vagy sem, senki nem tudta, de a szöcskék többé már nem is akartak ugrálni. A pillangók meg oly magasra röpültek, oly közel a hegy csúcsaihoz, ahol az öreg rókák éltek luxus csirkeólakkal körülvéve, hogy rejtélyes módon a pillangók szárnyai megperzselődtek, így már ők sem tudtak szabadon repülni.

Ráadásul a rókák bolondgombák és gyilkosgalócák spóráit szórták szét a fák között, mitől a madaraktól kezdve a legkisebb csúszómászókig mindenki megkergült, elvadult. Egymásnak estek az erdő lakói.

Egyszer a birkák hangos bégetése verte fel az erdő csendjét, hogy az idegenszínűek húzzanak el a vadludakkal együtt, máskor a szamarak piszkították be a réten átvezető földutat. A mókusok meg felbátorodva elkezdték makkal dobálni a vaddisznókat. Csak úgy, mert nekik jogaik vannak!

A rókáknak még ez sem volt elég, hát felkavarták a tó iszapját, s kezdetét vette a nagy sárdobálás. Az erdő lakói egyre vadabb gyűlölettel püfölték egymást, húzták, tépték a bundáját, tollát annak, akit csak értek.

A szorgalmasan dolgozó hangyák és méhek néha, alig hallhatóan felemelték szavukat, mondván, hogy valami nincs rendben, de a sok munkától már alig maradt arra erejük, hogy az elszabadult őrülettel szembeszálljanak. A tudós baglyok meg kiáltványokat fogalmaztak a békés erdő védelmében, mire tőlük megvonták az oktatáshoz nélkülözhetetlen lapuleveleket. Persze a rókák rögvest tagadták, hogy ehhez bármi közük is lenne.

Míg a primitív kisállatok egymásnak feszültek, s a gyűlölettől elvakulva valójában semmi fontosat nem láttak, nem hallottak meg, addig a ravaszdiak magkaparintották a rét legszebb virágait, s rátették tappancsaikat a gyógynövényekre is.

Ezalatt a trágya és iszap egyre nagyobb területet borított el a tisztáson, s a levegőben a pusztulás bűze terjengett. A szorgos hangyák és méhek közül sokan más tisztásra költöztek, s a galambok és tudós baglyok is tömegesen repültek el távoli tájakra, hogy ott új életet kezdjenek.

Tanulság:

Az Úr mindezt szomorúan szemlélte a fellegek mögül, s azon búslakodott, hogy miért is nem teremtett inkább EMBERT a veszett állatok helyett.