Egyszer volt vagy tán mégsem, hogy egy hideg őszi délutánon öt csiga a napi semmittevés közepette egy omladozó fakerítés felé tartott meggyőző sebességgel. Már egészen szép távolságot sikerült bejárniuk, amikor egyszer csak valamin fennakadt a szemük. Egy hatalmas, korhadt cseresznyefa álldogált tisztes távolságra előttük. Ennek a fának mindössze egy levele volt, a többi már mind a földet gazdagította. Azonban az az egy levél, ami a fán maradt, még mindig zölden virított, fittyet hányva a természet őszi törvényeinek.
Az öt csiga kihasználván a nem mindennapi lehetőséget még nagyobb sebességre kapcsolt, és egyenesen a cseresznyefa felé csúszott. El is érték párórányi út alatt a taplógombával megáldott fát. Az öt puhatestű közül ekkor négy megállt, és elkezdték enni a földön heverő növényzetet. Bár tudták, hogy a sárgás-barnás levelek íze meg se közelítheti a zöld levelek zamatos ízét, mégis úgy habzsolták a rossz minőségű táplálékot, mint az állatok.
Az ötödik csiga viszont még mindig töretlenül hajtott előre, figyelembe se véve társait. Ment és csak ment fel a fára, minden erejét összeszedve úgy, hogy közben két szép szemét folyamatosan a zöld levélre szegezte. Amikor az útjának feléhez ért, egy kicsit megpihent. Látta, hogy már mennyit tett meg, és azt is, hogy mennyi van még hátra. Nem búslakodott, csak a cél lebegett a szeme előtt. Rövid pihenő után újra útnak indult, és a rég eltervezettek szerint bátran ment felfelé. Bármi történjék is, sikerülnie kell - szajkózta folyamatosan magában.
A lent tartózkodó csúszómászók addigra már egészen jól haladtak a levelek felszámolásával, nem sokat hagytak a kopár fa alatt.
Eközben a fenti csiga már nagyon éhes volt. Annak ellenére, hogy a vércukorszintje a mélység felé tartott, az akaratereje még mindig az egekben maradt. Néhányszor meg is csúszott a saját maga által termelt nyálkájában, de ez sem tartotta vissza őt.
Egyszer csak egy ragadozó madár repült nagy magabiztossággal a fára, a levél megrezdült, de a csiga nagy szerencséjére nem esett le. A madár sem úgy tűnt, mint amely már degeszre ette volna magát, de a mi kis csigánk nem ijedt meg tőle. Régen még biztos behúzta volna fejét-szemét, de most eme szent pillanatban a csiga azt mondta: nem hagyom, hogy pont egy madár álljon a levél és én közém! A ragadozó, amely rövid időn belül észrevette a csigát, furcsán nézett a semmibe siető házas állatkára, és mivel már egy hete nem látott semmi említésre méltót, ezért úgy gondolta, jobb, ha megnézi mi lesz a csiga csúszásának végkifejlete.
Nagy nehezen hosszadalmas küzdelem árán sikerült a csigánknak véghezvinnie azt, amit más hasonló teremtmény még gondolataiban se tett volna meg, elért a zölden tündöklő levélhez. De láss csodát, épp akkor, amikor szájával megérintette volna útjának jutalmát, hatalmas szél kerekedett, és végleg megkopaszította a cseresznyefát. Több se kellett a csigának, ha a sors így kibabrált vele, akkor ő sem marad rest: minden félelmét kiölve magából nagyot nyújtózva beleharapott az éppen lehulló levélbe, de oly finoman, nehogy véletlenül kettétörjön a szájában. Lógott a fán szegény, viaskodva a széllel, de tűrt, ha már itt van, nem adja fel. Nem sokkal később azonban lecsendesedtek a körülmények, a csiga levéllel a szájában nehezen vízszintesbe helyezte magát, és elfogyasztotta azt, amiért oly keményen harcolt.
Boldogság vette körül a csigát miközben bandukolt visszafele. Gondolataiban elmerülve gyorsan le is érkezett, és csak akkor eszmélt fel, amikor társaihoz ért. Mivel ők már menni akartak, ezért együtt folytatták tovább a bolyongást a fakerítés felé.
Jócskán eltávolodva a tar fától mind az öt lábatlan csúszómászó örömmel andalgott a hideg őszi éjjelen. Mindannyijuknak emlékezetessé vált ez a nap, de főként a fán járt csigának volt az. Bár igaz, hogy jóval kevesebb levelet fogyasztott, mint a többiek, de a küzdelem által közelebb került saját kitűzött céljaihoz, és emiatt önnön megvalósulásához is.
