Kétségtelenül szép állat, akárki meglássa, apaállatok között a legszebb lesz – dicsekedtek vele az állatelvtársak. (Állatelvtársaknak nevezte a farm köznépe azokat az ordasokat, akik a megyétől jöttek le vérfagyasztóan csattogtatni a fogukat). A kis bikának egyszer csak neve lett, jászolsoron Napóleonnak szólították a többiek. Dédelgetni persze lehet, de hogy a kis állat egy akármilyen rongy farmon mivel szerezhetett magának ilyen monumentális megkülönböztetést, örökre homályban marad. Tény, Napóleon egészen jól hozzászokott a nevéhez, csak akkor akadt fenn, amikor egyszer egy kecske, nem tudni milyen meggondolásból, sztálinozni kezdte, ám ott végezte mindjárt a rúdon az elégedett farkasok gyűrűjében. Nem volt több sztálinozás.
A bikaborjút vakargatták, cirógatták, kefélgették, a domborodó borjú leányocskák is ott visítottak feszt, különösen azután volt élvezetes játék, miután Napóleonak az egészséges tüdőszínű nyelve kezdett érdesedni és viselkedésében egyre gátlástalanabb lett. A csordával együtt ment ki a legelőre, a tinók között vérmesen pislogott, melyik legyen az.
Történetünk itt akár véget is érhetne, de nem ér véget abból kifolyólag, hogy egyszer csak beütött a krach, az állatok azt mondták, rendszerváltás van, ezután nem vagyunk állatok, bár akadt, aki kétségbe vonta ezt: elvtársak, jó lesz kivárni!
A leépülés gyászos kezdetének kiküldött szemtanúja voltam, fővárosi állatlapnak írtam riportot.
Merthogy valóban rendszerváltás volt, eljött a farm felszámlásának ideje. A farkasok először is kivezettek minden négy lábon álló jószágot: ki ad többet érte. Akadt nyugalmi helyzetben két lábon álló jószág is, ilyen volt a kis Vencel. Igaz, csak viaszból gyúrt állatka volt szegény, rejtegette is nagy gonddal a helyi vezetés, mert Vencel a mérsékelt szárazföldi szocializmus állatállományától túlságosan elütött fajta volt, tán valami burzsoá állati elfajzásnak vélték volna a megyénél az egy szál kengurut. Az árverésen nem is kellett senkinek, azt mondták, nincs mit tenni az erszénybe, csak pökni lehet a bukszába jót.
Nagyjából elkelt minden az árverésen, végül csak Nepóleon maradt meg, mérlegen netto öt mázsa negyvennel, mégis lelombozódva teljesen. Már csak a kivénhedt tarka fajta emlékezett, mit művelt egykoron.
Nos hát mi legyen a bikával? – ült össze a farkasok tanácsa nagyon is tanácstalanul.
Üssük fejbe, állt elé a javaslattal valamelyik éhes ordas, kinek ne jönne jól a bikahús.
Romlott már, a húsa erősen bakszagú, jelentették ki jó undorral a farkasasszonyok.
Egy okosabb ordas azt mondta, Napóleon élve marad, ti nem gondoltok a jövőre? Tiszta igaz, szégyenkeztek a farkasok, a jövőre is gondolni kell valakinek.
A bika bömbölt és nyálazott, egyszer csak ereszteni kezdett valamit. A farkasasszonyok eltakarták szemüket, az ordaskölykök korbácsnyéllel nyúltak be.
Végül Józsi, az okos farkas azt mondta: hazaviszem én, ha nem kell senkinek.
Vigyed, Józsi, nem bánjuk, de a szöketés díját most állapítsuk meg! – jött a javaslattal a farkasnép.
Legyen egy hetvenes, de azért kétszer is...
Háromszor legalább...
Nehéz időket élünk, egy hetvenesért négyszer is belefér...
Belefér, belefér.
Napóleont láncon vezette el a farkasszuka Józsiné, hátul legyezgette az okos farkas, Józsi bá.
A napokban arra jártam megint, csámpás lett az élet, savanyú. Estefelé jött a csorda, mutogatták a farkasok, ez az új nemzedék. Vitathatatlan, girhes állomány. Műnemzedék, hallottam hozzá a megjegyzést.
Az történt, mesélték, hogy Napóleon a rendszerváltás után megtagadott minden szolgáltatást. Futtatták, kínálták, de nem. Teljesen szárazon fejezte be életét. Még lábon ment ki a dögkertbe.
Nem csoda, mondta az okos farkas, Józsi bá, egy hetvenesért ki csinálta volna végig ezt a világot?
Romlott volt már Napóleon, mondott farkasszuka Józsiné is valamit. A kutyák sem ásták ki.
Bikánk ilyenformán megkaphatta volna a Sztálin nevet is.