Béla, Katica és Zebra a Kerekerdőben laktak. Szívesen sétálgattak keresztül-kasul az erdőn. Egy ilyen séta alkalmával Katica megkívánta a dobostortát.

- Ismerek egy nagyon jó cukrászdát, innen nem messze. A múlt héten nyílt. Azt beszélik, isteni a fánkjuk. Réce ott volt a megnyitóján, és azt mesélte, olyan helyes kis kerek asztalkáik vannak.

Béla és Zebra nem ellenkezett. Zebra bármikor szívesen megevett bármit, főleg, ha azt Katica ajánlotta. Béla rögtön elkezdett áradozni a krémesekről, és már előre örült is, milyen jól be fog lakni a habos-édes süteményekből.

Még a sarkon sem jártak, amikor Béla megérezte a sülő rétesek illatát. A kirakatban halmokban álltak a színes marcipán figurák és csipkés papíron művészi torták vártak a vevőkre.

Ám amikor beléptek a cukrászdába, Béla hátrahőkölt. A pult mögött az öreg Medve apó állt, akit már meggörnyesztettek az évek.

- De hiszen ez a medve púpos! –kiáltott fel Béla. – Én nem vagyok hajlandó olyan helyen enni, ahol púposok szolgálnak ki. Hát még ha egy púpos medve! Gyertek, menjünk!

Katica és Zebra bocsánatkérően néztek Medve apóra, aki a bajsza alatt dörmögött valamit a mai ifjúságról.

***

Az egyik este Bélát, Katicát és Zebrát meghívták az óvodások színielőadására. A Kerekerdő összes bocsa, borja, gidája és fiókája pompás jelmezben virított. Tapírka feszített a legbüszkébben, akinek az öltözékén különösen sokat dolgoztak. A mamája még egy labdát is erősített a hátára, hogy még hitelesebb Quasimodo legyen. Nála már csak az Eszmeraldát játszó Tengericsillagocska érezte magát csinosabbnak.

A nézőtéren izgatottan suttogtak a szülők és barátok. Katica fojtott hangon ecsetelte Bélának, hogyan szabták át Hódocska szoknyáját alig két nappal az előadás előtt, mert a kislány kihízta azt.

Felgördült a függöny, a nézők elcsendesedtek. Tapírka bicegve, ahogy azt tanulta, a színpad közepére ment, és kissé pirulva mondani kezdte a szövegét. Alig tartott a második szónál, amikor Béla felpattant a helyéről és feléje üvöltött.

- Nehogy már! Fúj! Egy púpos a színpadon?! Mit képzelsz te, kis kölyök! Ilyen púposan kiállni az emberek elé! Púpos! Hát fúj!

Azzal kicsörtetett a színházból, maga után rángatva barátait.

***

Katica, Zebra és Béla a patak partján ültek. Béla kavicsokat dobált a vízbe.

- Te Béla – szólalt meg Zebra – ha csak unalomból dobálózol, hagyd már abba, folyton lefröcskölsz.

- Nem unatkozom. Csak próbálom eltalálni azt a halat, amelyiknek púpja van.

- Béla, púpos halak nincsenek – ingatta a fejét Katica.

- Dehogynem, nézd csak meg, az ott púpos. - Béla eldobott még egy követ.

- Hagyd már abba végre. Megint lefröcsköltél. – Zebra arrébb ült egy kicsit.

- Béla, tényleg nem léteznek púpos halak. – Katica a vizet nézte. – Amelyiket te dobálod, az sem púpos, csak a hátuszonya olyan, mintha púp lenne.

-De az púpos! Fúúúj! Púúúúúúúpos! Egy hal, ami púúúúúúúpos! – süvöltötte Béla. – Már a halak is púposak! Az egész világ púpos! Milyen gusztustalan, minden púpos! Púúúúpos!

Katica felsóhajtott. Zebra odahajolt hozzá.

- Te, nem kéne végre már megmondani neki? – suttogta.

- Mit? Kinek?

- Hát Bélának, hogy ő egy teve.