Egyszer, talán nem is régen, élt egy kakas, gyönyörű, tolla fényes, színben ékes, kedve mégis keserű. Szemétdombján flegmán trónolt, hisz mindenki neki hódolt, de csak bámult, messzi égre, elvágyott a messzeségbe. - Csupa por és piszok minden, nekem mi keresnivalóm itten? Kinőttem már ezt a helyet, nincs, akivel beszélhetek. Buta tyúkok vesznek körül, másnak ez tán diadal, de én ennél többre vágyom… bár tudnám, hogy mi a baj.

Arra járt egy lágy fuvallat, s remélve, majd őrá hallgat, a kis tollast megkérdezte, mi hiányzik, s mit szeretne? De a kakas meg se mozdult, arca még csak el se torzult, állt szótlan egy kapánál, mint aki nincs magánál. - Láss világot, nézz jól körbe, ne csak nyafogj a tükörbe! Rá kell jönnöd, Te mit akarsz, figyelj, tanulj, tudd meg, ki vagy, kutasd fel a színeidet, keress példát, akit követsz! - Kakasunk hát belevágott, hegyet-völgyet mind áthágott. Titokzatos vadonvilág rejtelmei hozták tűzbe, újabb csodák vágya, álma, egyre mélyebb kútba űzte. Ámult-bámult, beleszédült, élményeit behabzsolta, bármit látott, bármi tetszett, magára mind felaggatta.

Eltelt egy év, eltelt három, hősünk részt vett egy nagy bálon, hol az erdő színe-java várta illőn, szívdobogva, mit akarhat itt e szegény, ágról szakadt új jövevény. Mutatná is, ki ő, mi ő, mit tud és hogy mire képes, de a felvett göncök alatt, nem lel semmi igaz kincset. A vadak csak hüledeznek, mire vár e fura szerzet?! Mit akarhat itt vajon, az erdei színpadon? Minden állat torznak látta, nem számított semmi tény, mindegy, bármit alkotott is, bármit tanult, ’mit sem ért. Kivetették, kigúnyolták, egymást hergelve kántálták: - A hatalmas nyúlfülektől nem jobb még a hallásod, s pompás szarvas agancsodtól sem lesz szebb a járásod. Bármit teszel - így a horda -, itt ne számíts babérokra. Elszármazott gyütt-ment fattya, menj vissza a kakasdombra!

Hűs fuvallat lebbent újra, rásimult a gyalogútra, kakasunk bundája alól nyúlfülébe belesúgta: - Eridj, eridj boldogtalan, vár az otthon, szelíd haza, epekedő tyúkok között, szép tarajod ékkorona. - Búsan kullog kakas koma, udvarába be se lép, harsány kacaj tör ki máris, vihogja a szárnyas-nép. - Nézzétek már, ki jön haza, nézd csak, milyen kevert fattya! Gólyalábon, nyúlfülekkel, medvebőrben, szemüvegben, agancsokkal, rőt farokkal, pávatollal, sas-karmokkal… Kész röhej e fura lény. Tán egy eltévedt legény?! - Szabadulna már a vándor minden csalfa pompától, keresi, hogy ő hol lehet, s mennyit érhet magától. Ám a sok idegen gúnya, mit lázasan felszedett, útja során mind hozzánőtt, levetkőzni nem lehet. Szaggatja a medvemellényt, toll nem válhat szőrré… De a bunda a testétől el nem válik többé. Nyúlfülei kajlán lógnak, szétlapulnak taraján, húzza-nyúzza fülét egyre, de az meg sem moccan már. Beleakad mindenkibe terebélyes szép agancsa, itt letörik, ott letörik, ahelyett, hogy leszakadna. Az otthoni kakas-dombon pápaszeme fogyaték, lompos farka is nyűg rajta, ráragad a sok szemét. Takargatná sas-karmait, gólyalábát tördeli, az szeretne lenni, ki volt, de már az sem megy neki.

Szellő suttog felhő alján: - Látom, megint másra vágynál. Itthon sem vagy itthon már, új otthont sem találtál, az sem vagy, ki régen voltál… gondold végig, hol hibáztál! – Ám a kakas mélyen hallgat, magában sem válaszolgat. Tolla sáros, színben fakó, taraja tört korona, szemét hunyja, nagyokat nyel, bújának nincs tanúja. Szemhéj alatt álom tárul, csüggedt szíve végre kábul, félálomban siklik lágyan, itt sincs, ott sincs, szótlan szárnyal. Fönt lebeg egy sóhajon… Nem érdekli, nem is kérdi: „Hol rontottam el, vajon?”. Tudja jól, hogy nincs értelme, belátta rég, nincs mit tenni, a világot egészében mégsem lehet lecserélni. Szemhéjain új film pereg, egész teste beleremeg, vágya ismét lángra gyúlhat, való énje előbújhat. Köddé foszlik hamis volta, rabruhája porrá mállik, magából kibábozódva szivárvány-kakassá válik. Elegánsan száll a légbe, fel, az égnek peremére, boldogságát ott megleli, lelkét bú már nem terheli.