A madarász elégedetten teszi be legújabb példányát a már amúgy is zsúfolt kalitkába. A jövevény nagy sóhajtása arra utalhat, mekkora kő esett le apró szívéről. Szegény árva biztos azt hiszi, hogy itt biztonságban van. Bárcsak igaza lenne!

A nagy izgalomtól meg sem hallja a többi madár siránkozását. Sopánkodnak, hiszen nincs elég helyük, s minden pillanatban csak arra tudnak gondolni, hogy vajon mi lesz velük ezután. A madarász fülének azonban ezek a búval teli csiripelések kellemes zeneként hatnak. Önző egy ember ő, arról szó sem lehet, hogy valaha ezeket az állatokat kiengedje fogságukból. Pedig már nagyon vágynak a szabadságra.

Egyik alkalommal a legkisebb, ám leggyönyörűbb madárka megkérdezte fogva tartójától: „Drága Uram! Nap mint nap ellátsz minket finomabbnál finomabb magokkal, baj nem érhet bennünket aranyozott házikónkban, de tisztában vagy vele, hogy számunkra a szabadság, a természet mindennél többet jelent. Engedj hát ki minket e szörnyű rácsok közül, hadd éljünk szívünk vágya szerint. Szeretnénk megmutatni a világnak, hogy kik vagyunk valójában, mi mindenre vagyunk képesek. Énekelni szeretnénk az árva gyermekeknek, a padon ülő idős embereknek, s nem csak téged akarunk elkápráztatni hangunkkal.”

A madarász nem engedte, hogy a keleti királygébics névre hallgató tünemény befejezze mondandóját. Így vágott közbe: „Szó sem lehet róla! Te vagy kalitkám legékesebb darabja. Csak nekem dalolhatsz! Itt én parancsolok, én mondom meg, ki, mit csinál! Még egyszer ne merj tőlem ilyet kérni, vagy nem állok jót magamért.”

A többi madár megszólalni sem mert. Nagyon félnek gazdájuktól, ebből adódóan csak figyelték az eseményeket. Nem álltak ki társuk mellett, habár ők is szabadok szeretnének lenni.

Kis kedvencünk többé soha nem szállt fel arról az ágról, melyen akkor ücsörgött, mikor megtudta, hogy nincs esélye a boldogságra. Akárhogy is kérlelte a gonosz férfi, többé nem csiripelt az aranytorkú madárka. Napokig nem evett, de még csak nem is ivott. Minden pillanatban szomorkodott, s akárhányszor odafordítottam tekintetem, összeszorult szívvel néztem, miként folynak végig arcán a parányi szemeiből kihulló könnycseppek. Csak sírt éjjel-nappal, megállás nélkül.

Egyik reggel, mikor a kegyetlen ember odalépett csodálatos madárházához, szomorúan vette tudomásul, hogy legkedvesebb szerzeménye már nem él. Belehalt a bánatba, annak a tudatába, hogy az oly régóta várt szabadság számára elérhetetlen. Milyen érdekes is az élet… Földi léte során nem teljesülhetett leghőbb vágya, a halál ennek ellenére teljesítette kívánságát. Nem rab többé.

A madarász ezzel szemben nem búsult sokáig. „Ostoba madár!” – gondolta – „Most legalább nem okozol nekem több galibát. Ha valamelyikőtök ellent mer nekem mondani, vagy újra szabadságért könyörög, azt én fogom lelőni!”

Azóta a madarak éneke még szomorúbb. Minden egyes nap eszükbe jut az a társuk, aki megpróbálta megváltoztatni életüket. Nem csak a saját jövőjét akarta jobbá tenni, hiszen gondolt a többiekre is, ők mégsem álltak ki mellette. Mi lett volna ha másképp cselekednek?

Értelme

Tele van önző emberekkel a világ,

Szeretetet nem tanúsítanak más iránt.

Átgázolnak a gyengébbeken,

Az a lényeg, hogy nekik jó legyen.

Mással nem törődve, vígan élnek,

Nagy a hatalmuk, senkitől se félnek.

Legnagyobb ellenségük olyan személy,

Ki nem fél, okos, s merész.

Ki szeretné jobbá tenni az életet,

Beleértve más lelkeket.

Aki nem csak magának él,

Aki ki mer állni másokért.

Ők gyakran győzedelmeskednek,

De néha bizony ők szenvednek.

Ez is csak azért történhet meg,

Mert a gyávák nem állnak ki társuk mellett.

Hagyják irányítani magukat,

Elnyomva, búsan járják a járatlan utat.

Drága Olvasó!

Remélem megértetted a lényeget.

Legyél bátor, magabiztos egyed!

Higgy vágyaidban, s tegyél értük,

Hisz Isten velünk van, nincs mitől félnünk.