A hajnali napsugarak megcsillantak a tölgyfa még harmatos levelein. Egy kis zöld hernyó bújt meg ijedve a fa ágán. Nem rég bújt ki a petéből, alig volt két napos, de már tudta milyen félelmetes az erdő világa. Tudta, az erősebb megöli a gyengébbet.

Ennél fogva rettegve húzódott meg az ág peremén. Tudta meg kell erősödnie, érezte, többre hívatott, mindezek ellenére csak a félelem motiválta, és az, hogy megélje a másnapot. Pici, nyálkás zöld testét elrejtették a zsenge hajtások. Ezeket előszeretettel rágcsálta is, de ha egy madarat látott leszállni a fára vagy énekelni menten összekuporodott. Teltek múltak a hetek, egyre jobban felbátorodott a kis hernyó, mindvégig kövérebb lett, és talán bátrabb is. Látta, ahogyan a többi állat sürög - forog odalenn. Ő ezzel szembe egyre magányosabbnak érezte magát. Néha a fán találkozott a hangyával, ő azt tanácsolta neki, ahelyett, hogy állandóan falatozik, inkább dolgozna valami hasznosat. A zöld kukac megpróbált besegíteni a hangyának, de mivel duci volt ezért nem bírta úgy a tempót, ezen kívül állandóan csak a zsenge levélhajtások jártak a fejében. A hangya még jobban megvetette, miért nem képes naphosszat csak robotolni. A hernyócska bánatába menekült. Másnap csak sírdogált. De odament hozzá a szú, aki nem bírta nézni a szenvedéseit. Azt tanácsolta neki, tornázzon sokat és ne rágcsáljon annyi levelet. Így nagyon hamar szép vékony lesz és a hangyának majd megmutatja, hogy milyen ügyesen tud dolgozni. Elfogadta a tanácsot, bár nagy kihívást jelentet számára. A legfontosabb mégis az volt, hogy megfeleljen. A diéta következtében nemhogy megerősödött volna, hanem napról napra gyengébb lett, már alig volt benne élet, de a szeme előtt csak az lebegett, milyen büszke lesz a hangya, ha látja, hogyan dolgozik naphosszat. A legyengült kukacra a szentjánosbogár talált egy este. A hernyó a sötét éjszakában egy pislákoló fénycsóvát pillantott meg. Ez a fénysugár reményt adott neki, visszavezette az életbe. A ragyogásban pedig egy aprócska szentjánosbogarat látott meg. A bogárka rögtön a gondjaiba vette hozott neki enni, és virágsziromba fektette. Attól a naptól kezdve minden nap meglátogatta. A hernyó egyre erősebb lett szépen javult az állapota, nagyon megkedvelték egymást a bogárkával. Esténként beszélgettek az erdő dolgairól. Megvitatták, mi késztette a kis kukacot majdnem az éhhalálra, miért nem akart enni. Elmesélte a történteket, azt, hogy nagyon kövér volt és nem tudta a hangya szorgos munkáját végezni. A szentjánosbogár megvigasztalta, szerinte így zölden és ducin volt a legcsodásabb és megígérte, hogy ezentúl mindig meglátogatja és vigyáz rá. Egy este, mikor a szokásos látogatása alkalmából megérkezett a hernyócskához látta, barátját egy fehér ragacsos háló veszi körbe. Egész este csak keservesen sírt a kis bogár. Még két álló napig pityergett. A harmadik nap hajnalán egyszer csak a fehér anyag szakadozni kezdett és egy csodaszép pillangó szállt ki belőle. Odament cimborájához a szentjánosbogárhoz, aki nem győzött csodálkozni. Megköszönte segítségét és azt, hogy nem hagyta magára a nehéz időkben és elfogadta. Majd a hangyának és a szúnak is megmutatta csodálatos színekben pompázó szárnyait és karcsú testét. Ők sem győztek ámuldozni.

A kis pillangó tele életkedvvel felröppent. A nap sugarai csillogtak a szárnyán. Barátjával az oldalán egy új élet reményével szállt tova a felkelő nap felé.

Értelmezése: Nem kell minden áron megfelelnünk mindenkinek. A szeretteink elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. Jó, ha vannak elvárásaink, de nem hajszoljuk magunkat önsanyargatásba vagy épp a halálba, ahogyan a kis hernyó tette. „Valamely embert szeretni ezt jelenti: úgy látni őt, ahogy Isten elgondolta.”- Dosztojevszkij