Történt egyszer, még az öregapám idejében, hogy a templom egere megunta az oltárterítő rágcsálását, és elindult világot látni.

- Ezen a szép napon csak akad valami jó falat nekem is – gondolta. – Ha meg nem, legalább megnézem, mi újság a nagyvilágban.

Nagy nap lehetett, mert igen sokan voltak az utcákon és a templom előtti téren. Innen is, onnan is kiáltozás, éljenzés, taps hallatszott. Igen elámult rajta, mikor itt is, ott is színes, piros-fehér-zöld terítők emelkedtek az ég felé /hiszen eddig csak fehéret látott/, versenyre kelve a széllel. Addig-addig bámészkodott, hogy észre sem vette a közeledő fekete árnyékot, csak amikor már föléje tornyosult, és elfogta előle a napot. Úgy megijedt, hogy egy fillér se maradt a zsebében, de még az örökké remegő bajsza is megdermedt a levegőben! A nagy fekete árnyék nem volt más, mint a szomszédék tarka macskája, aki izzó zöld szemével már percek óta figyelte őt, és lassan, óvatosan, észrevétlenül a háta mögé lopózott. A kisegér érezte, hogy nincs menekvés. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta, és miközben szeme sarkából azt fürkészte, merre nyílik számára egérút, tisztelettudóan köszöntötte a macskát:

- Jó napot, kedves szomszéd! Szép időnk van, nemdebár? Egy kis egészségügyi séta?

- Mondhatjuk. Elég sokáig tartott a tél, jól esik a csontjaimnak ez a kis tavaszi napsütés. Meg hát egy ilyen emlékezetes napon nem lehet otthon maradni.

- Kérdezni is akartam, mi ez a nagy felfordulás itt a téren, milyen nap van ma?

- Ejnye-ejnye, szomszéd! Hát nem követi a világ fordulását? Mondhatom, szép dolog! Egy ilyen művelt, komoly írásokon rágódó, szellemi táplálékkal élő lélek, mint ön?

Bajusza alatt alig észrevehető mosollyal nézett le az egérre. Az fülig pirult szégyenében. Tudta, hogy a macska arra céloz, amikor miatta hetekig nem tudott előjönni az egérlyukból, és kénytelen volt – minden erkölcsi meggyőződése ellenére – feljegyzésekre, egyházi iratokra fanyalodni. /Hát ha még az oltárterítőt is tudná!/

- Na jól van, lássa, kivel van dolga, megmagyarázom – mondta nagylelkűen a macska. - Mától vége van az oroszlán uralmának! Fogatlan, vén csirkefogó, zsarnokoskodott már eleget, menjen vissza a szavannára, ahonnan jött! A kutyák, macskák és egerek összefogtak, elzavarták, és kikiáltották a köztársaságot. Mától kezdve minden szép lesz, jó lesz, békében élünk egymással. A kutyák, macskák és egerek mind barátok lesznek, nem bántják egymást. Mindannyiunknak jut bőven jó falat, hiszen nem eszi el előlünk az oroszlán. Meglátja, kedves szomszéd, itt Kánaán lesz! Minden nap jóllakunk, arra sétálunk, amerre csak akarunk, minden kutya ott ugat, ahol neki tetszik, minden macska annak hízeleg, akinek jól esik, s az egerek, nos az egerek …- itt zavartan elhallgatott, pedig beszélgetőtársát pont ez a rész érdekelte a legjobban – hát nekik is biztos jó lesz, no. Mindenkinek lesz munkája, szép ruhája, háza, boldogságban élünk és bőségben.

Itt lesandított kopottas, megviselt bundájára. Az egér elkapta pillantását, s most vette észre, hogy a félelmetesnek hitt szomszéd lesoványodott testén csak úgy lötyög a bőr. /Elég „bőségben” vagy most is!/ Ám kifelé nem mert nevetni. A macska megnyalta szája szélét, végigsimított magán, büszkén kidüllesztette a mellét, s bizakodón nézett bele a vakító napsütésbe. Az egér hitte is, nem is, amit hallott, de azért rá is átragadt egy kis lelkesedés. Kihúzta magát, s tisztes távolságot tartva ugyan, csak megindult a macska után. Nem panaszkodhattak, a tömegben mindkettőjüknek jutott bőven ennivaló. Aztán búcsút vettek egymástól, s elindult ki erre, ki arra, a biztató jövő felé.

Sokáig nem találkoztak, telt-múlt az idő. Sokszor leesett a hó, s újra kisütött a tavaszi nap, nyári forróság, őszi bágyadtság váltakozott egymással. Hogy, hogy nem, egyszer megint a templom előtti térre vitte útja a kisegeret. Szemlátomást megöregedett, de gazdagabb, kövérebb nem lett az évek alatt. Arra jött a macska. Kigömbölyödött, meghízott, akkora lett, mint egy ház, a bajusza kipödörintve, pomádétól bűzlött, frissen vasalt ingén ezüstből a gombok, elefántcsontfejű sétapálcát tartott a kezében. A kisegérnek leesett az álla, amint meglátta. Eliszkolt volna, szégyellte szürke, szegényes külsejét, de már késő volt, a macska észrevette:

- Hogy vagyunk, hogy vagyunk, kedves szomszéd?

- Hogy vagyunk?! Hát hogy lehetnénk! Ahogy régen is: alig jut valami, máról holnapra élek. Egyre többet lótok-futok, egyre kevesebbet találok. Alig győzök bujkálni a hitelezők elől. A gyerekeim szégyenszemre koldusbotra jutottak, egynek se bírtam fizetni a továbbtanulását, az üzemek mind bezártak, ahol dolgoztak, a feleségem belerokkant a gondokba, de nem tudtam megfizetni az orvost, a kórházból két nap után kitették, múlt héten temettük. Ezt nevezte maga szebb, jobb világnak?

- Mit elégedetlenkedik? Hát nem sétálhat mindenfelé? Nem ugathat minden kutya, ahol neki tetszik? Nem hízeleghet minden macska, akinek csak akar?

- És az egerek? És mi van azzal, hogy majd boldogok leszünk, bőségben élünk?

- Mondja, kedves szomszéd: hány éves is maga?

- Pont, mint ön.

- Na látja. És még hisz a mesékben?