Az ág végén egyetlen dió hintázott. Félig a héjában, félig abból kilógva. Szálacskák tartották.

A bokorban feketerigó leste a diókat. Időnként a lepottyanó dió kettényílt. A rigó hegyes csőrével addig kopogtatta, míg a belet ki nem kotorta. Sokat falt fel így, bizony.

Napközben a kertben keresgélt, és erre a dióra régóta várt. Szemezett vele, néha erről álmodott.

Élt az udvarban egy tarka tollú, aranybarna bóbitás tyúkocska. A gazdasszony gyakran engedte ki a kifutóból.

Szerette a diót a tyúk is – de csak akkor jutott hozzá, ha a gazdasszony feltörte. Felhő, mert így hívták, kapkodva szedegette a belet. Mindig hagyott a rigónak pár darabkát.

Különös barátság szövődött közöttük. Gyakran látták őket a gyümölcsösben. Ketten együtt sok bogarat húztak elő a fák nagy megkönnyebbülésére.

Nos, ez a barátság nemcsak szokatlan, de tartós is volt. Hiába kárált a többi tyúk: „Nincs taraja!? Bezzeg a mi Kakasunk!” – és így tovább.

Társaitól a feketerigó is megkapta a letolást: „Ez meg hogyan repül? Különben is, túlságosan tarka.”

A gazdasszony haladt át az udvaron, kiemelte Felhőt az ólból.

A rigó üdvözölte:

- De örülök, hogy kint vagy!

- Én is! Friss fű! - Nézett fel két csippentés között a tyúk.

- Nincs dió?

- Van fű. – hangzott sietősen.

- Törjünk diót, kedves. – kérte a rigó.

Felhő elgondolkodott: jobb és bal szemével egyaránt megnézte a rigót.

Közösen mentek a diófa alá. Volt ott ám, bőven.

- Például ezt. – javasolta a rigó és ugrándozni kezdett.

Felhő odavágott a csőrével. A dió perdült egyet, nem nyílt fel.

Még párszor odacsapott, eredménytelenül.

A rigó felröppent a legalsó ágra.

- Nem megy. – ismerte be Felhő.

A rigó a törzs erezetét kezdte tanulmányozni.

- Hahó – szólt fel a tyúk.

A rigó szemügyre vette saját tollazatát.

- Hahó – ismételte meg a tyúk.

- Igen? – kérdezte a rigó.

- Nem tudom feltörni a diót. Most haragszol?

A rigó leszállt és keresgélni kezdett az avarban. A dióról nem beszéltek. Mélységes szomorúság ülte meg a délutánt. Áthatolhatatlanabb volt, mint a leereszkedő köd.

Amikor a tyúk éjszakára visszakérezkedett az ólba, szemében bánat csillogott. „Nem tudom feltörni, nem tudom.”

Aztán a barátjára gondolt: „vajon a rigó képes lenne-e olyan módon szólni, mint a Kakas?” Felhő számtalanszor hallotta már, amint a diófa tetején, igen, mindig a legfelső ágon ülve, a rigó előadja tavasszal a „Forrásfakasztót”, télen pedig az „Adj Meleg Búvóhelyet” kezdetűt. „Bizonyosan képes lesz rá. Ha nem – nos, én sem tudtam diót törni”. Fejét szárnyai alá fúrta és aludt is.

Legközelebb együtt keresgéltek a bokroknál. Egy felborult tégla alól gilisztát húztak elő. Békésen megosztoztak a falaton.

A gazdasszony hangosan szólt valamit. Megroppant néhány szem dió. Mindketten felélénkültek, és egymásra néztek. Felhő az avarban indult meg, a rigó az ágakon követte.

Eszegetés után egy farönkön pihentek meg.

- Énekelsz nekem? – kérdezte a tyúk.

- Jöhet a „Napraforgómagot hozott a szél”?

- Másra gondoltam.

- „Diót ettem, fényes a szám”? Azt még nem ismered. – javasolta a rigó, majd pirulva tette hozzá: - Még én sem, de mindjárt megírom.

- Másra gondoltam.

A rigó abbahagyta az ugrálást. Tanácstalanul nézett.

- Tudsz-e úgy, mint a Kakas?

- Viccelsz?

- Tehetséges énekes vagy. Próbáld csak meg.

A rigó a fejét rázta. Szemében megdöbbenés ült.

A tyúk felfújta tollait és melegséget érzett odabent. Elégtételt. Amikor a gazdasszony visszazárta, kacsintott egyet a rigó felé.

Másnapra a jóleső bosszú helyét a csalódás foglalta el: „nem tudott úgy énekelni.” Amikor kint járt, összeszedegette a felhasogatott tűzifából kikandikáló pondrókat. Dió nem volt, ment tovább.

A rigó egy távoli fenyőfán üldögélt és el volt foglalva. Fél füllel hallotta, mint megy át a gazdasszony a kertben, mint nyikordul a kifutó ajtaja. Felhő lábainak zaját, tollának suhogását az összes tyúké közül megismerte. Mégsem jött le. Lenézett, látta az aranybarna fejecskét, de nem jött le.

Így telt el a délután. Eljött az este.

A diófa egyik ágán egy dió hintázott. Félig a héjában, félig abból kilógva.