Bodri egy okos kis fekete terelő puli volt. Ősei úgy hatvan kutya-nemzedékkel ezelőtt költöztek be a faluba a legelőről.

Az udvarfoglaló ős igazi kis vadóc volt. Nehezen illeszkedett be a házőrzők nagy közösségébe. Át- meg átrohangált a szomszédos ebek territóriumára, megmorogta, megharapta őket, kikaparta elásott csontjaikat. El is terjedt a faluban a fájdalmas vonítás:

- Bodri agyaraitól ments meg Uram minket!

Végül a kis fosztogató – miután Hansi, a falu közepén lakó német dog egyszer-kétszer jól ellátta a baját – mégiscsak beilleszkedett. Kutyaházba költözött, esténként a többiekkel kórusban ugatta a holdat.

Ő és utódai ettől kezdve békésen éldegéltek a faluban. Terelték a nyájat, elásták a csontot – már ha volt mit - és vakaróztak!

Vakaróztak, mert bolha nélkül nem kutya a kutya.

Ezek a bolhák felettébb értelmes lények voltak. Hamar rájöttek, nem érdemes fájdalmasan, mélyre szúrni a szívókát és egyszerre sok vért kiszívni!

Ha apránként csapolják, a kutya elbírja a vérveszteséget, ők pedig még azt is be tudják mesélni neki, hogy valójában a hasznára vannak, nélkülük semmire sem menne!

A bolhák ugyanis kiváló látással bírnak, szemben a farkasvakság sújtotta kutyával, így eredményesen irányíthatták!

Idővel meg is osztották egymás közt a feladatokat. Voltak, akik a vért szívták, voltak, akik kormányozták az ebet, megint mások pedig a fülébe költözve azt kántálták, minden így a legjobb.

A látszat kedvéért még pártokra is szakadtak és időnként megkérdezték az ebet, ugyan elégedett-e a kormányzó bolhákkal?!

Aki vesztett, udvariasan ellenzékbe vonult. Ők is a kutya vérét szívták persze - épp csak nem a nyakából, hanem mondjuk a tomporából. Ez volt a bolhokrácia.

A falu ekkoriban valóságos aranykort élt meg. A legnyamvadtabb korcs is velős csontot kapott minden vasárnap - ám ekkor történt valami...

Egy, a szokásosnál jóval nagyobbra sikeredett csetepaté közben egy veszett róka settenkedett az egymással acsarkodó kutyák közé és mindet megmarta.

A fertőzés drámaian hatott a bolhákra. Elsőként Joszif, a buta, ámde felettébb vérszomjas kaukázusi juhász vérszívóin jelentek meg a tünetek…

Egy részük meghasonlott önmagával és elkezdte azt hinni, hogy tulajdonképpen egylényegű a kutyával – ezek voltak a bolhsevikok, akik aztán véres küzdelemben kiirtották Joszif összes ép elméjű bolháját és kikiáltották a bolhializmust.

Ám Hansi, élősködői talán még ezeknél is hibbantabbá váltak. Ők voltak a nemzeti bolhisták.

Bolha bolhának lett eztán farkasa. A nemzeti bolhisták Hansit tüzelték, a bolhsevikok az elmeroggyant Joszifot hajszolták a küzdelembe. Úgy egymásnak estek, hogy a sebeibe mindkettő csaknem belepusztult.

Az újabb marakodásból egyetlen eb sem maradt ki, legrosszabbul azonban Bodri járt mind közül. Szegény kis juhász loncsos szőrében egyetlen ép elméjű bolha sem maradt.

A bolhsevikok és nemzeti bolhisták pedig aszerint változtatták nézeteiket, hogy éppen Joszif, vagy Hansi szagát hozta feléjük a szél.

Két kutya-nemzedék nőt fel és a bolhializmus csendben kimúlt. Bodri hátán a gerinctelen vérszívók egy csapásra felfedezték magukban a bolhokratát és sebtiben újra megosztották egymás közt a hatalmat.

Ám ez az újbolhokrácia valahogy túlságosan is felemásra sikeredett. Bodri amúgy is vérszegény volt – a bolhák meg, akárha csak osztódással szaporodtak volna. Mind több és több életnedvet szívtak ki szegényből. A nemzeti bolhisták új – konszolidáltabb - nemzedéke egyenesen ipari szivattyútelepeket állított fel a vérszívásra, a bolhsevikok kései, korcs utódai pedig velős csontot ígértek ugyan a kis pulinak – de nemhogy velőt, még csontot sem kapott, be kellett érnie egy ízetlen-szagtalan gumicsonttal…

A kis kutyus egyre gyengébbé, vérszegényebbé vált. Csak szédelgett az udvaron és sóváran figyelte, amint a szomszéd ebek saját, talán kicsit kevésbé mohó bolháikkal a szőrükben egyre híznak, mi több, emeletes kutyaházakat építenek maguknak, beépített hátvakaróval!

Éhesen lődörgött a kacsaúsztató partján, amikor hirtelen megszédült és beleesett a vízbe.

A víz hideg volt, de frissítő. Magához tért tőle. A bolhák viszont, akik egy pillanatig sem bírják a víz alatt, az egyetlen még száraz helyen, az orrán gyülekeztek. Kicsit kancsalítva lenézett rájuk és az egymásra taposó, könyöklő, lökdösődő élősködők látványától megundorodva egyszerre csak megértette minden baja okát.

Érezte, hogy itt csak egyetlen megoldás van. Mély levegőt vett és - kutyától merőben szokatlan módon - ezúttal a fejét is a víz alá merítette.

Várt pár percet, amíg a vérszívók biztosan mind eltűnnek vagy vízbe fúlnak – aztán kiúszott a partra, lerázta magáról a vizet és boldogan, farkcsóválva ugrándozni kezdett.