Szép tavaszi nap volt, az a fajta mikor úgy véled, nem történhet semmi rossz, és minden állat kicsattan a jókedvtől. Ilyenkor még meghalni is vidáman szokás.
- De ha lehet, én azért élnék. – gondolta a Hernyó, aki kezdett megéhezni.
- Szép szép, zöld levelek körös-körül meg minden, csak egy a baj. Borzasztó ingatag ez az ág – és gondterhelten megvakarta izzadó homlokát.

Eltelt a nap, beesteledett, és ő csak kapaszkodott. Ismét felkelt a nap, és neki nemcsak izomláza volt, hanem most már rettentően éhes is lett.
- Most már muszáj nekiindulnom. – mormogta. – Ha maradok, éhenhalok.

Elszánta magát, szorosan bezárta a szemeit, majd egyszerre elengedte az ágat összes lábaival és egy nagyot ugrott a hívogató levélzet felé.

- Ajjjaaa... (Sssssshhhhh-puffff-skhhhhh-paff-hhhhh-pajng.) ....jjajjj!!! – gondolta.

Aztán csak feküdt és várta a halált, de az csak nem jött, így hát felkászálódott, és ahogy visszafordult, egy kissé viseltes gilisztát pillantott meg maga alatt.
- Oppárdon, - mondta, nem volt szándékos. Azzal elmesélte, hogyan s mint került ide, a Giliszta pedig itta minden szavát. Újra és újra elmeséltette a történetet, végül meghívta magához a Hernyót, aki elfogadta az ajánlatot.
És nem is bánta meg. A Giliszta jó vendéglátónak bizonyult, ráadásul még ő volt hálás a Hernyónak a társaságáért. Megosztották a munkát és az élelmet és vidáman éldegéltek a Giliszta már azon gondolkozott, megkéri a Hernyót, maradjon örökre.
Egy nap azonban eleredt az eső, és a Giliszta, ősi ösztönének engedelmeskedve a szabadba tekergőzött és vissza sem tért, míg a talaj föl nem száradt. Ekkor azonban sehol sem lelte a Hernyót. Se másnap, se harmadnap.
Végül elindult, hogy megkeresse. Addig jött-ment a fűcsomók között, míg végül rátalált - de valami nagyon furcsa formában. Szólongatta, bökdöste, de az nem válaszolt, nem is mozdult. Szegény Giliszta nagyon elkeseredett de nem hagyta ott barátját, hanem őrködni kezdett, hátha még magához tér.

Teltek a napok, és már kezdte feladni a reményt, amikor a gubó belsejében végre mozgást tapasztalt. Izgatottan várt, és félóra elteltével a Hernyó helyett egy színpompás lepke mászott elő a báb belsejéből - kissé még gyűrött szárnyakkal.
A Giliszta nem is merte remélni, hogy ez a gyönyörű Lepke egyáltalán figyelemre méltatja. De a Lepke még emlékezett hernyó korára és a Gilisztáról is szép emlékeket őrzött, illendően el akart hát búcsúzni tőle, mielőtt elszárnyal új életébe.
Így szólt hozzá barátságosan, bár kissé nagyképűen, ahogy ez a lepkéknél szokás:
- Kedves barátom! Sosem felejtem el együtt töltött időnket és tudom, neked is szép emlékeid maradnak. Most fontos új feladatok várnak rám, és messze szólítanak tőled, de ígérem, nem feledlek és meglátogatlak majd néha. Elmesélem milyen új kalandokban volt részem, és felidézhetjük közös élményeinket.

A Gilisztát ennyi ékesszólás és szépség teljesen elnémította. A Lepke kicsit még várt, toporgott, de aztán széttárta szárnyait, és a levegőbe szökkent.
Azonban alig repült néhány métert, mikor szerencsétlenségére egy éhes rigó útjába akadt. Az pedig nem tétovázott, hanem egy szempillantás alatt bekapta és lenyelte.

Szerencsére a rövidlátó Giliszta ezt már nem látta, így nem szomorodott el még jobban. Hazafelé tartott, kicsit fájó szívvel, de azzal a jóleső érzéssel, hogy mégiscsak van egy barátja, aki ugyan elment, de megígérte, hogy meglátogatja néha.

Ez ugyan mint láthattuk, nem következhetett be, de azért mégsem maradt örökre egyedül. Ugyanis a hazaúton vele is baleset történt: egy kertész ásójával véletlenül kettészelte. Szerencsére a Giliszta eleje és hátulja is túlélte az incidenst, s rémülten keresett menedéket a frissen felásott földben. Az első ijedség elmúltával pedig örömmel észlelték, hogy a körülményekhez képest mindketten jó egészségnek örvendenek. Gyorsan összemelegedtek, és ettől fogva ketten laktak a földalatti járatokban, és gyakran emlegették közös barátjukat a Hernyót, aki most már Lepke, és egyszer majd visszajön és mindent elmesél...