Aznap este Pegazus hatalmas verést kapott, mert arcon rúgta Kehest. Pedig már nem volt új gyerek a paksi atomerőmű-fejlesztő részlegnél, ahol az óriásdinamót töltötték fel energiával.

Tudhatta, hogy villanyoltás után még beszélgetni sem lehet, nem hogy verekedni. Különben az esti zaboltatás nem is kezdődött rosszul. Az albán lekvárínyencséget jutalomból kapták, mert az erőműben egész nap nem volt áramszünet. Azt az ötperces fennakadást a szolgáltatásban, csak egy magáról megfeledkezett melós okozta, mert a konnektorba dugta az önborotváját. Természetesen ez nem a lovak vétke.

Ők szépen hiba nélkül, szabályosan jártak körbe, körbe, mint a népi táncosok a borosüveggel, és egy cseppnyi szünet sem volt a gerjesztésben. Rájött végre az üzem vezetősége, hogy evvel a lóerős árammal már kevesebb ráfizetéssel dolgoznak, mintha a hálózatról kapnák az energiát. Bele is bukna a cég, ha a postás hozná nekik villanyszámlát.

Fájrontkor még mozgott a kolomp nyelve, de a lovak már nyargaltak a vályúhoz zabozni. Pegazus utolsónak maradt, de még észrevette, hogy Kehes éppen az ő vacsoráját zabálja két pofára. - Persze, hogy az egyikre odarúgott. Nézeteltérésük nem új keletű. Egy éve, mikor megérkezett, patát akart csókoltatni vele Kehes, merthogy Pegazus csak egy jöttment idegen zabi-ló. Ő viszont a nagy Incitatus, a ló szenátor egyenes ágú leszármazottja. Őneki volt a gazdája a lökött agyú Caligula.

- Az én apám meg Poszeidón isten -, jegyezte meg Pegazus; neki nem imponál semmilyen idióta cézár gebéje. Az ő hátán költők repültek az égig a halhatatlanság felé.

- Azok senkik, csak hülyeségeket firkálnak - röhögte Kehes, s kiköpött Pegazus patája elé. Életét csak Kovalsky istállómester, a főnök jobb keze mentette meg. Ez az incidens rögtön még az első időben történt. Viszont a mostani büntetése az összes eddigit felülmúlta. A snapsztól bűzlő Hans, - Kovalsky balkeze - karóval verte Pegazust, miközben ordítozott:

- Örülj, hogy luk van a sörényfarkad alatt! – és nyomaték kedvéért a ló orrára sújtott. Hans másnap sem tudta, hogy csak azért került a klinikára, mert egy lórúgás érte. Nem tudott semmiről, csak a nevében volt biztos. Be is diktálta, hogy Hajcsatján Júlia, esetleg Johann von Rigó, de az sincs kizárva, hogy valami z-vel kezdődik.

*

Pegazus, mielőtt a reaktorhoz került, még éhségtől haldokolva feküdt egy Athén melletti olajfaligetben. Már ott se akadt tehetséges és módosabb költő, ki legalább meg tudta volna abrakoltatni. Az emberek leszoktak a könyvek olvasásáról. Legfeljebb, ha nem a takarékbetétkönyv.

Már közel volt, hogy feldobja patáit, mikor szerencsére arra jött egy paripaközvetítő ügynök, aki szaktudással rendelkező, nemes paripákat keresett külföldi munkára. Őt rögtön magával vitte. Először kóser kolbásznak akarta eladni, de öregnek és soványnak találta a sakter. A bányába meg azért nem vették fel, mert még jó volt a szeme. Egy alvállalkozó aztán átvette, majd elszegődtette egy Dinamó nevű kijevi gyárnak. Attól szerezte meg Pegazust egy Bakui nagyállat-kereskedő. Az baromüzér egy primitív öntelt fickó volt. Ha az úton egy versköltőt Mercédeszével bevert sárral, akkor a poéta csak letörölte a csizmáját, pörlekedés nélkül. A bakui üzletember a lovakon kívül lányokat is futtatott. De túl jól ment a bolt, és önző módon nem akart osztozkodni a leningrádi maffiával. Ezért a temetése után az új főnök csak a lányokat vette át. Pegazust Paksra adták el bagóért.

*

A szárnyas paripa beletörődött sorsába. Járt naphosszat körbe-körbe a dinamórészleg körül, és a hosszú, monoton mars alatt ábrándozott. Volt rá ideje. Remélte, hogy egyszer eljön még az ő ideje. Igaz, repülni már elfelejtett, de talán a vásárokon, a kicsinyekkel a hátán a porondot fogja körbesétálni. Rutinja már úgyis megvolt a körforgásban. A boldog szülők meg cukrot adnak neki, és megsimogatják fehérbe fordult sörényét.