Unalmas volt a táj. Madár sehol az égen. Néhány érdektelen felhő vonult, de az is felejthető. Ugyanolyan fák, tipikus dombok, egy elcsépelt szikla, s a szikla tövében a már kikövetkeztethető barlang, melynek szájánál testes medve hevert. Mintha megérezte volna, hogy róla van szó, felébredt, leporolta bundáját, majd pár perc múlva eljutott tudatáig a tény, hogy ő bizony benne van egy történetben. Gyorsan meg is fordult, ki szerepel még rajta kívül, de sehol senki, a nyuszika meg a róka nyilván valami új vicc szereplőválogatására mentek, de ez egy másik történet. Topogott a medve, négykézlábról két lábra állt, ordítva brummogott, produkálta magát, hátha létrejön egy fordulat a történetben, körbetekintett még párszor, de semmi bonyodalom. Már kezdett egy kicsit nyugtalankodni, hogy itt valami nem stimmel, gyanús, hogy nem akar semmi különös bekövetkezni. Már-már úgy érezte, személye a történet rovására megy, elkezdte önmagát okolni, amiért ilyen szimpla mackó ő, uncsi az egész élete, gondolta, s egy óvatlan pillanatban beosont barlangjába, mintegy kibújva a történet alól. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Odabent a barlangban dörgölőzött, vakarózott, forgolódott a medve, csak-csak érezte, hogy ebből a történetből nem lesz könnyű kisurrannia. Nagy felháborodására a barlang mélyén újra rávilágított a történet. A medve dühében toporzékolt, hörgött, dobálta magát a nyirkos félhomályban, de a történet nem tágított, körbevette a barna bundást, mint piskótát a Katica tej tortabevonó. Alig telt el pár perc, a nyuszika meg a róka visszatértek a szereplőválogatásról, s meglepetten álltak meg a barlang bejáratánál, kívülről figyelve a medve magánszámát. Segítsetek rajtam, gyertek be ebbe a történetbe, könyörgött nyuszikáéknak a medve, de ők bölcsen visszautasították az invitálást, mondván, nem, mackó, ez a te sztorid, a te harcod, játszd végig egyedül. A medve előmászott, majd annyit mondott kissé bátortalanul, hogy méz. Mancsával még bizonytalanul intett egyet a távozó rókának és nyuszikának, de azok rá se hederítettek. Vígan szotyoláztak, elő-elővéve közben mobiltelcsijüket, reménykedve a győzteseknek kijáró sms-ben, hátha ők nyerték meg a Megavicc főszerepét, nem pedig a szomszéd erdő rühös rókája, vagy a hetedik dűlő utáni harmadik búzatábla beszari nyulai. Szóval méz, mondta a maci, de ez elég snassz, mármint a történet szempontjából. Közhelyes, érdektelen, ingerszegény, tipikus puha macika vagyok, hajtotta le fejét, majd lehunyta szemét. Eltelt így huszonhárom perc. Azt hitte a kis sunyi maci, hogy mire kinyitja szemeit, huss, a történet lelécel. De nem, még itt van, fókuszban ő, a medve, a történet nem adja fel ilyen könnyen, tartja magában a lelket, hogy csak lesz még valami használható anyag ebből a mindeddig lapos medvesztoriból, hiszen elvileg ez a szimbolikus, pohos állat bármikor előrukkolhat egy örökérvényű, kerek igazsággal. De nem. Minden elveszett. Eszement ordítás rázza meg a környéket. Elég volt, tele van a tököm, nem bírom tovább, beleőrülök, vége, rimánkodott a zaklatott maci, majd a megszabott terjedelemnek köszönhetően varázsütésre vége szakadt a történetnek, s a medve boldogan élte tovább mézédes napjait, örökre eltűnve az olvasók árgus szemei elől.