A madarak már régóta vitatkoztak arról, hogy melyikük hangja a legszebb. „Az én egyedülálló énektudásomhoz kétség sem fér, ezt már Andersen úr is megírta” – érvelt, ellenkezést nem tűrő hangon a Fülemüle. „Ettől van úgy oda? Az én hangomról, La Fontaine úr költeményt írt!” – replikázott a Holló. „Én viszont mindkettőjüket tudom utánozni” – hangoskodott a Szajkó. Látta a Bagoly, hogy ebből, hamarosan tollfosztás lesz, hát bölcsen, azt javasolta, rendezzenek hangversenyt, ott majd eldől, kinek van a legszebb hangja. Az ötletet egyöntetű tetszés fogadta, csak az időpontban nem tudtak megegyezni. „Mi a telet, idén is Dél-Európában töltjük, februárig semmiképpen nem érünk rá.” – kényeskedett a Pacsirta. „Mi februárban még Marokkóban, vagy Algírban leszünk” – közölte, a mindig elegáns Fecske. „Marokkó és Algír már nem divat – legyintett a Seregély, akit régóta irritált a Fecske hibátlan frakkja, s kapott az alkalmon, hogy divatügyben kiokíthatja. „Évek óta Tunéziában nyaralunk.” A Bagoly épp közbe akart szólni, mikor a Varjúnak az, a hirtelen ötlete támadt, hogy rendezzék meg, másnap a hangversenyt. Nosza, lett erre hatalmas felháborodás. Mi az, hogy másnap? És a felkészülés? És a gyakorlás? Végül nagy nehezen megegyeztek a következő hétben, s mindenki nekilátott gyakorolni. Kora hajnaltól késő estig trilláktól, füttyöktől és tilliliktől visszhangzott az erdő, csak a Varjú nem gyakorolt. Öreg volt már, sovány és kopasz is. Fájós lábain ide, odatotyogva, hallgatta a próbákat. A helyi tévécsatorna szemfüles tudósítója meg is kérdezte, mit fog énekelni a versenyen. A Varjú mélyen a szemébe nézett.

- Tud Ön titkot tartani?

- Hogyne! Csatornánk fő specialitása, hogy felkutatjuk a titkokat, aztán megtartjuk magunknak.

A Varjú erre közelebb hajolt.

- Nem fogok énekelni! Nekem ugyanis nincs hangom.

- De hát, akkor mit fog csinálni?

- Sajnálni fogom. Azt mondom majd, hogy „kár!”

A tudósító, csodálattal vegyes tisztelettel nézett a Varjúra.

Elérkezett a nagy nap. A tisztáson ott tolongott az erdő apraja-nagyja. Rokonok, barátok, szurkolók és ellenszurkolók, és a nagytekintélyű zsűri, melynek elnökévé a Baglyot választották. És úgy lett, ahogy az öreg, sovány és kopasz Varjú mondta. Mikor a sok tehetséges, szép és fiatal versenyző után, fölsántikált a színpadra, sajnálkozva széttárta petyhüdt szárnyait, és csak annyit mondott:

- Kár! Nagy kár!

A produkciót dermedt csönd fogadta. Aztán a Bagoly, szólásra emelkedett:

- A „Nagy kár”, egy egész generáció életérzését fejezi ki, mély, empatikus átéléssel. Ez a drámai tömörség, engem meggyőzött. Gratulálok!

A többit elsodorta a közönség kirobbanó hangorkánja. „Brávó”-k, „vivát”-ok és „hogy volt”-ok kaptak szárnyra, a sértett énekesmadarakkal együtt, akik csapatostól hagyták el a verseny helyszínét.

A következő hónapok lázas forgatagában, a Varjút a tenyeréből etette a média. Állandó műsorvezetője lett egy kereskedelmi csatornának, tárgyalt kiadóval, és lemezstúdióval, az egyik hetilap pedig, „Hangképzési tanácsadás” címmel rovatot indított a számára. A tyúkok, Varjú-fanklubokat alakítottak, és hamarosan, „Szeretünk Varjú!” feliratú madáretetőket dobtak piacra. Népszerűsége csúcsán, megszületett a Polgári Törvénykönyv módosítási javaslata, miszerint, törölni kell a törvény szövegéből, minden kár-ral kezdődő szót, (úgymint károkozás, kártérítés, kártalanítás), mert a „kár” szó, új értelmet nyert a Varjú által.

Ezalatt, sovány és kopasz hősünk, a sok celebédtől és vacsoracsatától szépen kigömbölyödött, és meg is tollasodott.

Tanulság: És mégis mozog a Föld! Vagy valami hasonló.