Két flekket kérek, mondta hetykén a Főemlős, és eközben lekicsinylően nézett egy alemlősre, mert nincs mindenkinek akkora tehetsége, hogy kettő flekket is igényelhessen egyszerre. De a flekkenárus káromkodott egyet a nagyképű lekicsinylésre, ugyanis az ő unokahúga volt az illető alemlős, aki szintén ott szerénykedett a flekkensütő előtt. Sokan álltak ott sorba, mindenféle génállományúnak kinézők, szarvakkal, és döfött sebekkel is, a látvány csodálatos volt, mert mindenféléből volt ott egy példány, legalább látomásba.
- Kinek nézel te engem?, - kérdezte az imént lekicsinylett lányocska, aki első ránézésre úgy nézett ki, mint egy százezer éves majomivadék. Én anya leszek nemsokára!
- Semmi különös, vonta meg vállát a Főemlős, és sercintett egy véreset a talajra.
- Mi mindent kell még itt átélnünk?, - méltatlankodott odébb egy elképesztő példány, kígyóra hasonlított, de akkorka nyaka volt csak, mint egy mihaszna gilisztának. A flekkenemet várom, és elém köpnek a talajra, felháborító, hogy mennyire ki vagyok itten szolgáltatva! Kikérném magamnak a flekkenemet, de tócsába kell hozzá lépnem, hogy jövök én ilyen méltatlanságba?
- Eltűnt a flekkenárus! – üvöltötte a felfoghatatlan legmélyéről az egysejtű, akit rengeteg munka választott el a sorelejétől.
- Mióta várakozunk itten, és annyit se mondanak, hogy mire! – recsegett orrhangon a félefánt, akinek még csak az ormánya volt készen. Évezredek óta várom, hogy újfajta legyek, az is lehet, hogy kihalok, mielőtt szaporítanám a géneket, az életbe nem lesz belőlünk egyetlen egy falkavezér se! Ezt mondta az őstulok elsőszülötte, mire valaki félszegen kuncogott, és el volt intézve. Amaz felbátorodva folytatta: A flekkenes nemhogy sütne, elmegy a kedve, és azt se tudjuk, hogy mikor lesz betevő falatunk legközelebb, ez teljesen komolytalan, hogyha mi ténylegesen törzsfejlődni akarunk!
- Én azt se tudom, mekkora egy flekken, és lehet-e kérni mást is, vagy nagyobbat annál?
- Nem flekken az, te hajmeresztő! Tanulnál meg végre póriul, vagy fognád be a szájadat, ha semmi se jut eszedbe, ekkora agyvelővel esztétikai alapon se lesz belőled lóhere, takarodj mán előlem a sorból!
És szó, szót követett, majd elszabadultak az indulatok. (sürgősen kellett a megoldás)
Ekkor érkezett vissza a Flekkes, széles vigyorral, és megannyi kötőfékkel, még a lábaiba is volt belőle akasztva, hogy elférjenek. Hadonászott velük, de nem úgy, mint aki fenyeget! Arra hasonlított inkább, mintha ilyen rettenetes mozdulatokkal valami finomságot kínálna az édesszájú mélálkozóknak. - Akik teljesen elbambulva nézték! A jámbor barmoknak hozott, nagyrakás kötőfékből, még egy rozoga lasszót se néztek ki, ott a véres tócsa mellett, az őket etető ételvályú előtt teljesen kimerevedett őtőlük az idő.
- Mekkora flekket árulsz, te félkegyelmű? és mit vársz érte cserébe, ha elmegy a kedved, és azt se tudjuk, hogy hol jártál egy millió éve? – fűzte hozzá önérzetesen egy másik, aki már mióta ácsorog itt, az állatkert művészbejárója előtt.
- Velem ti nem fogtok kibabrálni, üvöltöttem közbe, mert én is ott álltam a sorban, csak lapostetűnek álcáztam magamat aznapig, az anyám se ismert volna föl. Nem kell semmiféle flekketek, és földhöz csaptam a kitüntetésemet! Elegem van az összes portékából, értitek? De hiába üvöltöttem, mert nem értették. Sikítsak? Mit tegyek értetek? Ami eddig jutott az eszetekbe, abból semmiféle biztatót nem tudtunk tákolni magunknak, nem méltó mihozzánk ez a vircsaft! Eljöttem onnan.
Aztán el is felejtettem őket. Néha kimegyek simogatni az állatkertbe, viszek bársonyos kezet, ivóvizet és szendvicseket, de én az életben soha többet nem állok oda előléptetésért!
Nélkülem is tudnak flekkni.
Éppen lemondtam róluk, amikor megnéztem a statisztikát, és hiányzott még hatvanhat karakter! Égi jelnek néztem, és úgy döntöttem, hogy nem leszek gazember! Emberré varázsolom őket, és akkor a vértócsája közepén csodálkozhat bármennyit a Shakespeare!