Ágon ült a holló, igazgatta tollát,

Meglátta odalent osonni a rókát,

Csapzott volt bundája, horpasza beesett,

Nagyon látszott rajta, már régen nem evett.

Zsákmányra fürkészve osont óvakodva,

Mígnem a fa alá ért,- fel a szőlődombra.

A fa alá, hol a holló ült szép csendbe,

A ravaszdinak minden mozdulatát lesve.

Akit kínzó éhség gyötört immár napok óta,

- Csak egy pocok, csak egy béka volna,

Mi elébe akadna, elébe vetődne,

Bizton rókagyomor lenne temetője!

De semmi, ami élő nem akadt útjába,

Míg a szőlősorra vezette a lába.

Ez is csupasz volt már, a szüretnek rég vége,

Musttal volt telve már a hordóknak mélye.

* És akkor - meglátott egy apró, pici fürtöt,

Mely a levelek közt meglapulva függött.

Nem volt vegetáriánus, húsevő volt ő is,

De ha tyúkhús nincsen, - megteszi szőlő is.

Két lábra felállva, ágaskodott szörnyen,

De az, magasan volt, - nem érte el így sem.

Meghátrált egy kicsit, - nekifutott, - ugrott,

Már majdnem elérte! - Már csak kicsin múlott, -

* Ezalatt a holló nyakát nyújtogatva

Egyre azt kémlelte ugyan mi foglalta

le a rókát odalenn, - hogy az, miben ügyköd,

És akkor meglátta a picinke fürtöt.

Összefutott a nyál a csőrében menten,

Már az ina feszül, már a szárnya rebben

Lecsapott a fáról a fürtöt elkapva,

Amit már épp elért a rókának karma,

Kitépte mancsából, és huss, fel a fára,

Onnan tekintett le a pórul járt rókára.

Aki csalódottan, keserűen ült le,

A holló fája alá a megsárgult fűre.

Sanyarú képpel szomorúan nézte,

Hogy az ott fönn a szőlőt csemegézte.

A holló végezvén, megtörölte csőrét

Letörölve róla a kicsordult szőlőlét,

A lent állónak megnyúlt ábrázatát látva

Ekképpen kiáltott a szomorú rókára:

- Ahogy elnézlek, - a képeden látom,

Neked savanyú a szőlő szép róka barátom!.

Jót kacagott rajta, aztán szárnyat bontott,

Otthagyva a rókát, a fát, és a szőlődombot.

A tanulság annyi, - mit e mese hozna:

Van, ki küzd egy célért, s van, ki elorozza.