Raúl nem hallgatott a nevére. Hiába édesgették, tutujgatták, simizték puha vadas-szín bundáját, amely a törpehörcsögökre jellemzően ez idő tájt (télen) egész kivilágosodott, nyilvánvaló volt, hogy nem hajlandó elfogadni, magáénak nevezni a nevet, amelyet a Real Madrid kapitánya után választottak neki gazdái, az apa, az anya és a két kisfiú. Akikben egy idő után felmerült, mi van, ha a „gyerek” Barcelona-drukker? Az olvasó teljes joggal ütközne meg, ha az elbeszélést most úgy folytatnám, valóban ez, a Barca-drukkerség lett volna az oka, amiért Raúl ignorált minden ilyen infantilis gügyögést a vele egy háztartásban lévők részéről, mert hát mi az, hogy egy háziállat Barca-drukker?! Egy katalán törpehörcsög?
Nem, természetesen nem erről volt szó. Raúl igenis madridi, ám nem a Real, hanem a városi rivális, az Atlético elkötelezett híve. Egy autonómiával alig bíró phodopus sungorus sungorus. A munkáscsapat híveként a városi derbi idején volt a legnehezebb dolga. Ilyenkor odatapadt a terrárium üvegéhez, kimeresztette feketebors-szemeit, két mellső lábacskáját felhúzva, előrecsuklott tappancsaival úgy ált ott, mint az öregasszonyok a piacon. Még örökkön új szimatok után kutató orrocskája sem moccant, ahogy figyelte piros-fehér hosszanti csíkos mezű kedvenceit nekifeszülni az elnyomó blancóknak. Fernando Torres mint Superman. Ám aztán a fehérek szereztek gólt (nem volt benne a játékban), mire gazdái egyetlen barbár üvöltésben fröccsentek fel. Tudvalevő egyébként, hogy egy törpehörcsög élettartalma kb. másfél-két szezon. Ezért aztán rendkívül türelmetlen szurkolók válnak belőlük: nem etetheti őket a klubvezetés azzal, hogy ezt a bajnokságot ugyan elszúrtuk, de van pár jó képességű ifistánk, akikkel a jövő csapatát építjük, mert ilyenkor tiltakozásul fogaik közt kihordják odújukból az odabent összegyűlt ürüléket, és leköpik, hol leszek én már akkor!-kiáltással, míg az elkeseredettebbek petíciót fogalmaznak az edző távozását követelve, és köztereken csapnak össze a rohamrendőrséggel.
Hanem az egyenlítésnél! Örömében, már elnézést, de mint a mérgezett egér rohangált körbe-körbe a terráriumban. De azért hallotta, ahogy az apa aggódva szól, nézzétek, szegény Raúl, hogy meg van zavarodva. Hát lehet is az a kutyafattya!, gondolta Raúl, lehet is, mert most aztán mi jövünk! De aztán nem jött senki, maradt az 1-1, amit ő relatíve elégedettséggel nyugtázott. Látta ő is, hát hörcsög, nem vak!, hogy jobb inkább véget vetni ennek a meccsnek iksznél, mielőtt rosszabbra fordul a széljárás. Ami ugye a Bernabéuban gyakran előfordul, hiába a demokratikus átalakulás, a játékvezetőknél azért dolgoznak még a régi reflexek.
Ekkor azonban váratlan dolog történt, ami egy elbeszélés e szakában tán nem is annyira váratlan: az anya vendéget kísért a szobába, egy eddig ismeretlen szagú főemlőst, a szomszéd odú Atlético-szimpatizáns lakóját, akit az apa a faj szokása szerint tappancsérintéssel fogadott. A jövevény odalépett hozzá, és benyúlt érte a terráriumba. Szóval te vagy az a Raúl, akiről már annyit hallottam. Majd hosszas ismertetésébe kezdett egy Raúl nevű (!), ’86-os születésű, tehát még nagyon fiatal tehetségnek, aki az Osasuna játékosaként vált élvonalbeli labdarúgóvá, egy Barcelona elleni mérkőzésen, aki aztán oszlopos tagja lett a 21 éven aluliak válogatottjának, és akit 2007-ben minden földi jóval csábítgatott a Real, ám ő az „igazi madridiak” csapatát, az Atléticót választotta, és szolgálja hűen a mai napig.
Raúl kis csavarást kezdett érezni az orrában, szaporábban kezdte szedni a levegőt, és apró fekete szemeire finom harmatként vékony könnyfátyol ereszkedett. Így aztán alig látta, csak a szagból és a neszekből érzékelte, hogy a családfő odalépett melléjük, két húsos ujjával simogatni kezdte, majd csatlakoztak a gyerekek is, és ő hagyta, hagyta, hogy szeressék ezek a kicsit bolond, de azért mégiscsak jóravaló fehér kezek őt, Raúlt, a végtelenül büszke munkás madridiak kedvenc phodopus sungorus sungorusát.
