Egyszer régen, nagyon régen,

Valahol, egy faluszélen,

Hol zöldellt a falu rétje,

Ott már az útnak is vége.

Mondom, zöldellt az a mező,

A gulyának jó legelő.

Bika, tehén és kisborjú

Együtt legelte a sarjút.

No, ebben a kis gulyában

Élt egy bika egymagában.

Nyakában a kolomp kongott,

Mert ő volt a főkolompos.

Rongy helyett kolompot rázott,

Mert ő igen nagyra vágyott.

Társaival alig beszélt,

Szinte elvesztette eszét.

Fenn hordta az orrát, szarvát,

- Ki látott még ilyen marhát? –

Gőgös – gangos szarva alatt

Igen kevés esze akadt.

Történt egyszer, mondom, régen,

Amott, kinn az erdőszélen,

Hogy a nagyravágyó bikánk

Meglátott egy szarvasbikát.

Felsóhajtott, s így kiáltott

Sóvárogva a bikához:

„Szépséges szép szarvasbika,

az erdő legnagyobbika!

Tested karcsú, szőröd fényes,

Bársony-barna, mily fölséges!

Vékony lábad kecses, fürge,

Mikor futsz a magas fűbe’.

És agancsod, ó, mily ágas!

Ez páratlan tizenhármas?

Ó, mily szép vagy, ó, mily büszke,

Nem ér szellő, ág vagy tüske.

Bárcsak én is szarvas lennék,

Sombokorban megpihennék.

Szarvasbőgés idejére

Felmennék a dombtetőre,

Onnan aztán bőgnék egyre

Bikákra és tehenekre.”

Ha valóra válna álma,

Lenne az erdő királya.

Nos, e pillanattól kezdve

Az lett álma, az volt terve,

Hogy magából mihamarább

Csinál egy nagy szarvasbikát.

Mit kigondolt, máris tette,

Nem nézett arra, sem erre.

Ment, hogy terve való legyen,

Áttörtetett völgyön-hegyen.

Szőre barna lett a sártól,

A vaddisznódagonyától.

Szarvára faágat rakott,

Aganccsá az így változott.

Tiszta forrás víztükrében

Nézte magát, elég szép-e.

Elég barna-e a szőre,

Nem maradt sehol sem pőre?

És a faág, a két szarva

Közé jól fel lett-e rakva?

Nézte magát, s úgy képzelte,

Nála nincs szebb közel s messze.

Szarva ékes, szőre barna,

Nagyon előkelő fajta.

Hitte, mától ő a király,

Kinek a hódolat kijár.

Ezalatt már hazavárta

Főkolompost a gulyája.

Jött is peckesen lépdelve:

„Látjátok? Már szarvas lettem!”

De a gulya kinevette,

Kinevette, elkergette.

„Komám, nincs még Farsang máma,

Ne jár hát most maskarába’!”

Szegény marha szégyenében

Kiballagott az útszélre.

Túlnan kukorica-tábla,

Oda bújt be bánatába’.

Szarváról az ág lehullott,

Agancsától elbúcsúzott.

Csak a szőre maradt sáros,

De az eső, a jóságos

Tisztára mosta a szőrét,

Megoldva a mese végét.

Visszaballag gulyájához,

Feledve a régi álmot.

Nem vágy többé szarvas lenni,

Fejére agancsot tenni.

De búsan szól a kolompja,

S marad mi volt, egy nagy marha.