Történt egyszer, hogy véletlenül egy ember tévedt a majmok vezette városba. Az ember nagyon csodálkozott. Az épületek faágakkal és sárral voltak javítva, az utak gödreibe homokot szórtak, s a várost lakó majmok egymással versenyezve távvizeltek az utcákon. A förtelmes szagtól és látványtól undor fogta el. S mivel közösséget érzett a majmokkal, hiszen szegről-végről mégis csak rokonságban állt velük, bement a városi tanács arannyal futatott épületébe, hogy kihallgatást kérjen.

- Tiszteletre méltó főmajmok! Messziről jöttem, az emberek városából, s döbbenten láttam, mily ésszerűtlenségben élnek őseink, rokonaink! Szeretném szerény tudásomat felajánlani, hogy a városuk felvirágozzék, s a gazdagság ne csak e házon, hanem a város utcáin is látszódjék!

A majmok miután meghallgatták az embert, hangos ordításba, makogásba kezdtek. A legöregebb majom felugrott az asztalra, majd ürülékével kezdte dobálni a többi majmot. Az ember döbbenten nézte a városvezetését, majd zsákjába nyúlva egy fürt banánt vett elő. A majmok lassan lecsöndesettek, és úgy figyelték először a gyümölcsöt, majd az öreg majmot. Az öreg majom szemében ösztön villant, és fürgén odapattant, hogy ellopja a fürtöt, de látása már koránts sem volt olyan jó, így az ember karját tépte meg. A többi majom felismerte, hogy gyorsnak kell lenniük, ha szeretnének a gyümölcsből, így szinte egyszerre vetették magukat az emberre, akit végül a banánnal együtt téptek szét.