Csendes téli délelőtt volt, szemerkélő esővel, nulla fok körüli hőmérséklettel. Éppen olyan, mint bármelyik abban a hónapban. A Lajtán inneni Fenyves lakói némán siettek dolgukra, egymásra sem nézve. Így tett Menyétke is gondolataiba merülve. Nem is ért volna rá másokkal törődni, hiszen igen fontos állat volt. Egyetemre járt, mint a többi korabeli, és mélységesen lenézte az összes olyan erdei lényt, aki az ő olimposzi magasságaihoz nem ért fel. A nap, melyen betekintést nyerünk életébe, ráadásul kiemelten fontos volt számára. Úton volt, hogy megvédje szakdolgozatát. Tíz éve készült erre a napra, hiszen korábban nem ért volna rá. Rengeteg idejét vette el a füstös erdei borkimérésekben folytatott esti adomázás, melynek során barátaival, a Borzzal és a Hermelinnel a világ megjobbítására való törekvéseiket beszélték meg. A várt, ámde odázott nap mégis eljött. Menyétke elmélázott azon, hogy milyen erősen fogadták barátaival, hogy ők aztán sohasem állnak be a sorba, kizárólag tudománnyal, becsülettel fogják elérni céljaikat. Aztán a Borz eltűnt egy idő után. A kollégium mellékhelységében találták meg, saját okádékába fulladva. A Hermelin egyszerűen nem jutott el az abszolutóriumig, az utolsó szigorlat megfeküdte a gyomrát, a végső, dékáni engedéllyel megkísérelt vizsgaalkalmon sem tudta átverekedni magát. Aztán elment inkább péknek. Állítólag jól megélt belőle, de Menyétke nem állt vele szóba az egyetemről kibukása után. Hiszen a Hermelin megmérettetett, könnyűnek találtatott, ráadásul a tudományt is elárulta. Ezek persze eredetileg nem az ő gondolatai voltak, hanem új barátjáé, a Rókáé, aki okos, ravasz, roppant elegáns, és eszébe sem jutna lesüllyedni egy pék szintjére. Egy HÖK-elnök nem tenne ilyet. Ráadásul mindenkit ismer, konzulensével is általa ismerkedett meg, aki kiváló választás volt, olyan témát találtak együtt, amely olyan korszakalkotó, hogy másnak nyilván még eszébe sem juthatott korábban. Büszkén lépdelt a lépcsőn felfelé. Opponensétől, a Varacskos Disznótól ugyan tartott egy kicsit, de bízott abban, hogy témavezetője is jelen lesz, s ebből önbizalmat meríthet. Mikor belépett a terembe, enyhe remegés futott végig a hátán. A bizottság többi tagjai a Sakál és a Hiéna voltak, közismert kekeckedők (már ha éppen megtehetik), a konzulenst azonban sehol sem látta.

- Üljön le! – reccsent rá a Varacskos Disznó. – Nem kertelek sokat, ilyen pocsék dolgozatot oktatói karrierem során nem olvastam még. Ismertetné a címét a bizottsággal?

- „Adalékok a türingiai gépállomások könyvtáraiban fellelhető, Udo keresztnevű írók által írt könyvek bibliográfiájának aktuális kérdéseihez.”- felelte megszeppenve Menyétke, és ijedten kereste tekintetével témavezetőjét. Hiszen neki nem ezt ígérték, nem készítették fel ilyen atrocitásokra.

- Normális maga? – érdeklődött a Hiéna. – Maga szerint érdekel az bárkit is a Lajtán innen, és tesz hozzá bármit is a tudomány fejlődéséhez ezzel?

Menyétke a szemét lesütve készült valami hebegő választ adni, mikor kitárult az ajtó, és belépett Oroszlán tanszékvezető professzor úr, Menyétke konzulense, s egyetlen szó nélkül helyet foglalt a bizottsággal szemben, jelentőségteljesen rátéve mancsát tanítványa vállára.

- Természetesen rengeteggel! – törte meg a hirtelen beállt csendet a Sakál. - Ennél kolosszálisabb, és a tudományt előre vivőbb dolgozatot sosem láttunk még! Az, hogy jeles, nem is kérdéses, de tovább megyek, ajánljunk fel egy helyet a kollégának doktori iskolánkban!

A Varacskos Disznó és a Hiéna kérdő tekintete az Oroszlán felé fordult, aki némán biccentett egyet, mire azok beletörődve fejet hajtottak és kezet ráztak Menyétkével.

Mert ez már csak így megy. A Lajtán innen.