Hétfő. Itt nálunk kezdődik az élet. Minden hétfőn, egyébként. Őszre jár. Ezt nagyon szeretem. Zenét teszek, lágyat, szomorút. Reggeliztem, munkához látnék. Mókus beugrik hozzám a friss hírekkel. Az erdőben két állat is éppen doktorátusát írja. A róka, nyúlról. A nyúl rókáról. Az erdész hol egyik fajtájának, hol másik fajtájának kedvez. Rókát lő, nyulat serétez. A medve szintén nem válogat. Avval jár vécére, akit elkap. Csak szőrük ne hulljon. Ezt már, utóbbit, nem mókus mondja, az én epés kommentárom. Valószínüleg így lesz ezen a héten is. Van, ami változik, de van ami nem. Hogy mi igen és mi nem, az olykor kiszámítható, máskor annyira kiszámíthatatlan. Ezt kell megszokni, és akkor rendben. Délelőtt folyamán híre megy, hogy az erdő túlsó feléből útra keltek az Íjas Vadászok. Ők különös lakók. Rengeteg legenda róluk. Estére az egész Innenső Erdő a kocsmában tolong. Ilyenkor szeretek élni. Füst, zsibongás, mindig történik valami. A felfokozott várakozás is egyfajta történés.
-Csodaszarvas, hallottad, mi újság? –kérdezi ez is, az is.
-Igen.
Csak ennyit válaszol.
Kedd. Lássuk, ki vagyok én, én, aki e sorokat írom? Én vagyok az erdő költője, kiről jelen írást félig bátorkodtam elnevezni. Születésemre nézve holló vagyok, szomorú, sajtkorrupciótól mentes. Nem is volt igaz. Ha nem hisznek nekem, nézzék a rókát. Ám nem is ez a fontos. Koraszülött vagyok, de életben maradtam. Ez még aránylag enyhe deviancia. Mostanában vannak ennél furcsábbak is. Anyám szerint hálásak lehetünk. Van amikor félek, máskor nem. Ezt sem tudom soha előre megmondani. Írni szeretek. Első egypercesem, ami erdőhírt hozott, így szól.
„Történet a világ rendjéről
Az oroszlán minden nap pontban háromkor ebédel.
A medve három óra egy perckor.
A farkas három óra két perckor.
És így tovább, attól függően, ki mennyire maradt le nemességben az oroszlántól.
A patkány szintén pontban háromkor ebédel.
Fix huszonnégy órával van lemaradva.”
Így szól az én első egypercesem. Szeretném, ha nem az erdőről szólna. Sokszor megmagyarázhatatlan, különös dolgokra vágyom. És várok valakire, aki egyszer majd végiggondolja fordítva is ezt az egypercest.
Visszatérve, róka, nyúl ma is. Medve, erdész ma is. Napközben mókus kétszer is megfutta magát. Estére, a kocsmában még az oroszlán is megereszt egy kérdést.
-Ki az a Csodaszarvas?
Megmondják neki. Ha nem is ment oda, hogy megnézze, azért mégiscsak nagy dolog.
Szerda. Minden a megszokott. Mielőtt valami történne, gyorsan elmesélem, ki az a Csodaszarvas. A Csodaszarvas egész életében készült valamire.
Este a kocsmában tömeg. Valaki szerint közelednek. Ez várható volt. A Csodaszarvas nem kívánta kommentálni. Mit mondjak, enyhe zsongás.
Csütörtök. Kimozdulok már délelőtt. Kettő körülre érek ismét haza. Éppen ebédelni készülök. Mókus hozza a hírt, hogy a folyónál Íjas Vadászok itatnak. Lakásomból megint kilépek. Mindenki az estét várja. Ma semmi kedvem írni. Kár, hogy merev törvény szabályozza a kocsmanyitást. Ott állok a leengedett ablakdeszkánál. Még csak az hiányozna, hogy essen is. Most nyitnak. Betódulunk, helyre mindenki. Később, öreg este végre valaki odamegy Csodaszarvashoz, rákérdez.
-Nem kéne...?
A Csodaszarvas csak annyit válaszol.
-Gyertek el holnap is, majd meglátjátok.
Így ő. És iszik emberül. Elég későig ottmaradunk. Szinte senkinek nincs kedve hazamenni.
Péntek. Mindenki a kocsmában tolong, várja mi lesz. Kint csendes, novemberi eső. Fákon alig néhány levél. Lehet köd is. Megérkeztek az Íjas Vadászok. A Csodaszarvas kiüríti poharát, majd így szól:
-Vegyetek, egyetek, hahha! Mi végre kéne új haza?
Még látjuk, ahogy marcangolják.
Szombat. Csend. Vasárnap. Csend. De talán nem felejtünk.
