A medve család, mackópapa és mackómama két kicsi bocsával, majd húsz éve hagyta el a déli erdőségeket. Nem önszántukból hagyták maguk után szülőföldjüket, vérfarkas bandák gyújtották föl odúikat, erdeiket és tették lehetetlenné életüket. Elfogyott körülöttük a tér. A bakonyi erdőkben leltek új otthonra, végül is nem jártak rosszul, nagyobb társas odút, már-már barlangot kaptak a helyi tanácstól, nem valami komfortosat, de nagyobbat, csöndes helyen, közel az erdei tanács gyülekezőhelyéhez. Mackópapa hamarosan az Erdei Krónika munkatársa lett, mackómama meg ugyanott informatikus. Kezdtek berendezkedni új életükre.
Történt aztán, hogy a medvebocsok addig rágták szüleik konya fülét, hogy azoknak be kellett szerezniük egy macskát. Hiába mondta mackópapa, hogy sokat utaznak, nem kell semmiféle háziállat, mert akkor mindig meg kell kérni valakit, hogy enni adjon a „a kis dögnek”, és már déli erdőségekben is elveszett egy macskájuk, pedig csak egy hétre mentek el síelni. De hiába érvelt, dühöngött, végül fél liter házi mézes pálinka kíséretében hazahozták a macseket. Medvepapa megitta a pálinkát, és kibékült macskajajos sorsával. A kiscicát Kissának nevezték el. Kissa egy elkényeztetett anya egyetlen kölyke volt, aki ruhásszekrényben adott neki életet. Hölgymenyéttől kapták, aki rendkívül örült, hogy megszabadulhatott a kis fekete kandúrtól.
Ám Kissa sehogyan sem tudott beilleszkedni új otthonába. Hasztalan próbálták szobatisztaságra szoktatni, nem sikerült. A kis kandúr szanaszét szart az odúban, ami rendkívüli módon idegesítette mackópapát, aki különösen érzékeny volt a macskaszar jellegzetes szagára. Hiába vetettek be minden nevelési módszert. A macskaalomba macskagyökeret helyeztek, amit a macskák különösen szeretnek (amúgy mellékesen: nyugtató hatása mellett bélirritáció kezelésére is használatos), de nem hatott. Nyers csirkemájjal, házi forralt tejjel kényeztették, ám az sem segített. Kissa továbbra is a legkülönfélébb helyekre tette le névjegyét. Hol az asztal tetejére szart, hol a szekrény alá, hol a szőnyeg közepére, egyszer még mackópapa óriási bakancsát is kiszemelte. Akkor mackópapa földühödött és egy ősi módszert alkalmazott Kissa megrendszabályozására: beleverte az orrát annak saját ürülékébe, és kivágta az ajtón, ahogy mondani szokás, „mint macskát szarni”.
Kissa bánatában fölmászott a tiszafára, és nem tudott lejönni. Az emeletes odúban kutyás laktulajdonosok éltek, így az udvaron és az erkélyeken csakhamar olyan hangzavar (csaholás, ugatás, nyávogás, prüszkölés) vette kezdetét, ami arra ösztökélte az odúlakókat, hogy fölhívják telefonon mackópapát, jöjjön haza munkahelyéről, és cselekedjék, „mert kibírhatatlan ez a bolondok háza”. „Degenerált egy állat ez”, gondolta mackópapa, majd kölcsön kért egy hosszúnyelű meszelőt, és jó másfél óra alatt sikerült úgy irányítania a meszelő végét, hogy Kissa végül bele tudjon kapaszkodni kis karmaival, és így leszedte a tiszafáról.
És akkor Kissa eltűnt. Kiderült, hogy politikai menedékjogot kért a Lejtős nevű kocsmában, a néhai színészmajom-király egykori törzshelyén, amelyet feketepatkány asszonyság tartott. Hogy ott kért menedékjogot, az úgy derült ki, hogy a házban lakó, részeges sünnek is az volt a törzshelye. A részeges sün fölismerte és hazahozta az elkódorgott Kissát, ellenben egy üzenetet is hozott vele. „Mondja meg a rácmedvének, adjon a macskának enni, és akkor majd nem szökik meg! És ha még egyszer idejön kunyerálni a kocsmámba, én bizony nem adom vissza, hazaviszem!” Mackópapa nem sértődött meg, sohasem büszkélkedett származásával, bár nem is szégyellte, mondhatni, identitásnélkülinek tartotta magát.
És Kissa megint eltűnt. Miután napok múlva sem került elő, mackópapa magához vett egy kis szíverősítőt, és lecammogott a Lejtősbe. Nagyon finoman érdeklődött Kissa felől. Bár nem tartotta magát gyávának, mégsem mert erélyesebb lenni: sakálok és csatornapatkányok képezték a Lejtős törzsközönségét, akik szemmel láthatóan feketepatkány asszonyság bizalmasai voltak és igencsak méregették a takaros bundájú mackópapát. Az asszonyság természetesen semmit sem tudott Kissáról. „Nem láttam semmiféle fekete macskát! Ti láttatok?”, fordult nyálfolyós törzsvendégei felé, akik nem szóltak semmit, csak sötéten bámulták a bundást. Így mackópapa jobbnak látta, ha fölhörpinti langyos sörét, és békésen hazabaktat.
Könyöröghettek később bocsai bárhogyan, háziállat soha többé nem lépte át odújuk küszöbét.
