- Hé Sípos, te öltél már egeret? – kérdezte Frici kandúrtársát. Egy büdös sikátor egyik még büdösebb kukájánál lakmározták épp a Marcsi néni által az ablakon kihajított grillcsirke maradványait. Falatozásuk közben arra tévedt egy egérke. Nagy szemekkel a két kandúrra meredt.

Mikor Frici belenézett két fekete gombszemébe, egy pillanatra megsajnálta szegénykét. Ázott, vézna darab volt, fajtájának satnyábbik példánya. A pillanat egy tört részéig eszébe jutott, hogy meg kéne vele osztania Sípossal szerzett zsákmányukat, de amint rápillantott a kandúrra, rögtön el is hessegette a gondolatot. Sípos, a maga egyszerű nemességével, fekete-fehér foltos volt. A nevét gazdáitól kapta, mivel a középső fekete folt a hátán pont úgy festett, mint egy síp, amit a focimeccsen azok a fekete ruhába öltözött, izzadt emberek fújnak teli torokból.

Sípos egyenesen rábámult, szájában megállt a csirke maradéknyi szárnya. Aztán válasz nélkül továbbcsócsálta a falatot, gondosan, minden kis cseppjét kiélvezve, majd megszólalt.

- Mit képzeltél? Naná hogy öltem! Annyi kis pondrót kaptam már el, hogy se szeri se száma! – hát igen. Miért is kérdeztem? Gondolta Frici. Ez volt Sípos. Macskabarátnak tökéletes volt, mindig megmondta az őszinte véleményét, jó volt vele lógni, de ha némi együttérzésről volt szó a természet más fajai iránt, egyből kibújt a szög a zsákból.
- És miért ölted meg őket? – Sípos megint furcsán nézett. Vajon mi ütött ebbe a macskába? Gondolta Sípos. – Mert úgy tartotta kedvem. – Frici megrökönyödött.
- De hát meg sem etted őket utána?
- Miért tettem volna? Ha éhes vagyok, itt a kuka. Ezért imádok itt élni! Van kaja és búvóhely dögivel!
- Akkor talán pimaszok voltak, vagy miért?

Frici azt gondolta a vadászatról, hogy mint általában a dolgoknak, ennek is van oka. Az ember macskája úgy hihetné, hogy nem vadászunk csakúgy. Vagy azért, mert éhesek vagyunk, vagy azért, mert pimaszok voltak. No de a vadászatnak sem kell mindig ölésbe torkollnia.

- Pimaszok?! – tört ki nevetésben Sípos. Kellett egy-két perc, míg beszélni tudott. – Dehogy voltak pimaszok! Egyszerűen csak jólesett és kész.
- De mi esett jól?
- Mit nem értesz? Mi felsőbbrendűek vagyunk, mint ők. Nagyobbak, erősebbek és okosabbak. És megtehetjük, hogy szórakozunk velük. Ismered Wolfit, a szomszéd kutyát, igaz?
- Igen.
- Wolfi pont ugyanazt csinálja velünk néha, mint mi az egerekkel. Szórakozik.
- De Wolfi nem ölt meg minket.
- Ha lehetősége nyílna rá, hidd el megtenné… csak ügyesebbek és gyorsabbak vagyunk nála.

Frici elgondolkodott ezen. Wolfi néha tényleg nagyon dühbe gurul, és olyankor mindig habzik egy picit a szája a sok nyáltól, amit elcsahol ugatás közben. És néha valóban úgy tűnik, hogy meg akarja ölni a macskákat.

De ez az egész egér-dolog azért mégiscsak más. Hisz ők olyan aprók! Nem is tudnak védekezni, vagy furfangosak lenni! Csak menekülni tudnak…

- Jézusom Frici! Te mindig elengeded az egereket? - Frici nem válaszolt. Az arca mindent elárult Síposnak. Frici még sohasem ölt. Semmit. – Na gyere akkor, majd megmutatom én, hogy kell!

Sípos elindult ki a sikátorból, de Frici nem követte. Szoborrá fagyva ült a kuka mellett, amiből egy perccel ezelőtt még vígan lakomáztak. Késként hasított belé a felismerés.

Sípos élvezetből öl.

Nincs rá különösebb oka. Egyszerűen ettől érzi jól magát. Ezt tartja normálisnak. Frici biztos volt benne, hogy ha megkérdezné Artúrt, a kandúrpajtijukat, ő is ezt válaszolta volna.

Tényleg megtehetjük, hogy megöljük az egereket, csak mert nagyobbak vagyunk és erősebbek?

- Na, jössz már Frici? – Síos türelmetlenül várt már az utcalámpa halovány sárga fénye alatt az utca kezdeténél.
- Nem, nem akarok.

Frici nem mozdult. Nem bírt. Nem akart. Örült, hogy ő még sosem ölt.

Sípos kecsesen elballagott, magára hagyva Fricit. Ő pedig inkább folytatta a megkezdett csirkét, és azon morfondírozott tovább, hogy hol fog aludni az este? Hideg volt ugyanis, vérfagyasztó hideg…