Az asszony a faluszéli kis házban lakott, egyedül. Öt hete halott volt, amikor a szomszédok hívták a rendőrséget. A kutyán és a macskán kívül nem tartott állatot. A kutyának egy öreg kabátot terített le a konyhában, a macska a feje mellett aludt a párnán. Jól kijöttek egymással. A kutya, hét éves német juhász keverék, állandóan a lába alatt volt, farok csóválva leste minden mozdulatát. „Egyszer elejtetsz, kitöröm a nyakam, de akkor agyonütlek.” Az ugatásról leszoktatta („Eladod a házat!”), amikor enni vitt neki, az ebédmaradékot öntötte ki elé a földre, csak vinnyogott örömében. „Beletlen vagy, minek köll nekem ilyen lehetetlen kutya.” Este bezárta az ajtót, a helyére parancsolta, és megsimogatta a fejét. „Aztán vigyázz a házra.” A macska, öt éves fekete nőstény, törött műanyagtálban kapta a tejet kenyérrel („Idd meg gyorsan, nem folyik ki!”), naphosszat az ablakban feküdt, dorombolt és aludt. Koronként nyújtózkodott, ásított, megfordult és visszafeküdt. Nem félt a kutyától, hozzá is dörgölőzött a csodálkozó pofájához. „Micsoda egy macska, menjél, fogjál egeret.” A szobában külön párnát kapott („Összeszőrözöl mindent!”), reggel azzal ébresztette az asszonyt, hogy a mancsaival puhán az arcához ért.

„Nénje, kelj fel, reggel van! Nénje, ébredj, besüt a nap az ablakon! Boltba kell menni, fogyóban a kenyér. A frisset szeretjük, a ropogósat, ki sem hűl, mire hazaérsz. Tejecske van, vajat akartál még. Nénje, mozdulj, ejnye, igazán mélyen alszol. Ennyire elfáradtál tegnap a favágásban? Szó se róla, röpült a forgács, csattogott a fejsze, azért idővel már nem zavart a szundikálásban. Igazad van, pihenj, behordtad az összeset, érzem én is, hidegre vált az idő. Nincs annál jobb, mint heverni a vackodban, nem törődni a világgal. De most már, nénje, kelj fel, hallod, menjünk, nem szoktál ennyit lustálkodni! Vagy játszol? Játsszunk! Én is visszafekszem, látod, legalább a fél szemed nyisd ki, látod, visszaalszom egy kicsit. Jól van, ügyes vagy, te győztél, menjünk most már! Tudod mit, előre szaladok, tessék, gyere, emlékszel, amikor beteg voltál, akkor is én jöttem ki előbb, mutattam, merre kell lépned. Na, nénje, beteg vagy megint? Nénje, mondj valamit, nénje, kérlek, nyisd ki a szemed, mozdulj meg, nénje, emeld fel a karod, vagy a lábad legalább!”

„Nagy a csend. Még nem kelt fel. Ilyenkor már fel szokott kelni. Elaludt. Pedig éhes vagyok. És ki kell mennem. Ilyenkor már ki szokott engedni. Mit csinál? Alszik? Őt is ki kell hogy engedje. Ilyenkor szoktak reggelizni. A kenyérhéjat van amikor én kapom. Na jó, egy kicsit várok. Nem tudok tovább várni. Mi történt? Lehet, hogy elaludt? Akkor megyek és felébresztem. Legfeljebb kidob. Mindig kidob a szobából. Ő meg vigyorog. Nem számít, rám sóz egy nagyot a kezével, kifutok. Aztán vissza, nem számít, csak jöjjön már! Bemegyek, istenuccse! Puha, meleg az az ágy. Persze, hogy nem könnyű kikelni. Nem értem, ilyenkor már ki szoktak jönni, »Jaj, Istenem, segíts meg!« A haját szokta igazítani a kendő alá. A kötényt szokta fölkötni az ölébe. A kenyeret szokta szelni, a héját levágni, »Nesze, az én fogaim már elvástak!«, a tejet szokta önteni neki, »Igyál, kiscicám!« Nem szólok semmit. Minek? De most már muszáj, nem bírom tovább!”

Mivel hogy régóta nem látták, se boltba menni, se az udvaron foglalatoskodni, meg nem is szólt egyiküknek se, hogy amíg a városba megy a lányáékhoz, vagy amíg lebetegedett, adjanak enni az állatoknak, a két szomszéd valahogy épp egy napon szólt be a körzeti megbízottnak, hogy ki kéne jönnie, „Valami nincs rendben, nem mozdul semmi”, „Nagy a csönd, a kémény sem füstöl”. Az asszony álmában halhatott meg, az ágyában találták meg a csontjait. Mellette feküdt a kutyája, holtában sem tágított mellőle, csaknem az összes húsát leette. A macska addigra éhen pusztult.