Ó világ!
Hátán cipel az idő, rohannak a századok
Mások mégse mások az emberek s az állatok.
Régi jó mesterek, ha velünk lennétek
Történetünk talán imigyen vinnétek
Gyűlésre gyűlt az erdő, ki ad magára
Eljött minden zugból, botránynak szagára
Lába kélt a tyúknak, bár figyeltek reája
Mi történhetett, kinek ez hibája?
A baromfit két róka felválta vigyázta
Egyszer egyik, aztán másik regulázta.
Szegény szárnyas eltűnt mégis
Hiába kereste a föld - meg még az ég is.
A két róka nem komája egymásnak
Mondják a másikat folyvást egynek meg másnak
Az egyik – olyan régi vágású –
Bundája erősen rőtes hatású.
Megismerni könnyen fejről, lábról, farról
Ilyennek született nem tehet ő arról
A másik fakóbb, sok a sárga rajta
Olyan kevély, ravasz vidéki fajta
Kackiás bajusza, peckes a járása
A színe nem változik, csak a szava járása
- Azért gyűltünk össze – szól előbb a fakó -
Mert csúfság történt, nem erdőnkbe való
Nyoma veszett a jámbor szárnyasnak
Őrzője tud-e felelni alapos vádaknak
Rád bízta az erdő egyetlen tojóját
Jövőnk arany tojásának alkotóját
Megbízott Benned erdőnk egész népe
Lesz kincsünk sokáig mindannyiunk éke
S te mit tettél? Rút rőt mancsodat reája raktad
Drága szemünk fényét idegenbe adtad
Külföldi tarajost szereztél melléje
Külhoni tápot diktáltál beléje
Másnak etetted, másnak hízik szárnya, tolla
Aranyló tojásit is másoknak tojja
-Nem úgy van az addig! - vág közbe a másik -
Rőtebben a rőtnél fülétől-farkáig
Én nem vigyáztam, én nem etettem?
Amikor megkaptam, meg se ösmertem!
Nem törődtél vele, egész le volt hízva
Csak magadat tömted, míg terád volt bízva!
Tudom én, fáj, hogy ezt mások is látták
S drága jó tyúkunkat újra reám bízták.
Segítség kellett, hogy talpára álljon
Nemzetközi tőke, hogy magára találjon.
S mikor borzasztó vész söpört a tájon
Nem csak itt, de egész világon
Magam itattam, magam etettem
Éjjel-nappal, télen-nyáron egyformán szerettem.
Le nem vettem róla soha szememet
Hogy eltűnt a fájdalom majd elvette eszemet
Kerestem-kutattam mindent tűvé tettem
S jaj, oly szörnyű mit észrevettem!
E kétszínű fakó csente el egy éjjel
Hogy utána veletek tépessen széjjel!
Zúg-morog az erdő, a rókák szavára
Ki ennek, ki annak áll pártjára
- Elcsentem? Elloptam? Nevetséges!
Hazugnak hazug vagy, de tehetséges!
Erdő szélén, árok partján aléltan találtam
Vittem, ahogy tudtam, hazáig meg se álltam
A sok külföldi táptól megromlott bendője
El se mondom mi minden jött ki belőle
Velem van, jobban van, nincs mit tagadni
Itt a levele, akar nálam maradni.
Baromfink strázsája te nem lehetsz tovább
Bölcsebb őr kell, igazi őr, nem adhatjuk alább!
Olyan, akinek mindene a hazai, aki
Rátermett, akinek igazak szavai
Aki tudja mit, mikor kell tenni,
Tud szelíd, de makacs is lenni.
Aki restségben utolsó
Munkában legelső
Hogy ki legyen
Döntsön a bölcs erdő.
És dönt az erdő, nagy a bölcsessége
Újra váltja egymást a cár és őfelsége.
Váltja egymást mindig, bármily selejt
Hisz az állat (s az ember) már csak ilyen:
Könnyen lelkesül és gyorsan felejt.
Itt a mese vége. S hogy mi a tanulsága?
Ez egy modern mese. A tanulság legyen
Mindenkinek saját kompetenciája.
