Egyszer volt, hol nem volt egy magányos kicsi kígyó, aki az óceán közepén egy épp neki való kicsi szigeten lakott. Naphosszat sütkérezhetett a napon, hasát az óceán vize mosta, élelme akadt bőven, este pedig puha lombok között álmodhatott.

Mégsem volt boldog.

Bár tudta, kicsi kígyó lévén nem áldotta meg hosszú élettel a kígyók teremtője, mégis, kevés napjait unalmasnak találta.

Úgy érezte, életének bizony egyetlen pici célocskája sincs. A kicsi kígyó ezen aztán egyre többet gondolkodott, gondolkodott, sokat gondolkodott… Legjobban úgy tudott gondolkodni, ha félig beleásta magát a homokba, fejét és nyakát egy levél árnyékolta, és az ár épphogy csak megpaskolta a bőrét. Meglehetősen sokáig tartott a megfelelő gondolkodási helyzetbe kerülnie, mire kényelembe helyezte magát, leginkább újra megéhezett, kiásta magát, jóllakott, aztán kedve nem volt, aztán jött a kedve, de árnyék nem volt, aztán az áramlat nem volt elég erős, mire végül minden összejött, újra megéhezett. De a kicsi kígyónak gondolkodnia kellett, és ez meg is történt.

Mégis mire jutott, kérdezhetnétek.

Lassan rendszerbe szedte az összes létező fizikai elméletet, feltárta az egyre lassabban bővülő világegyetem rejtélyét, rádöbbent a filozófia és vallási rendszerek összefüggéseire, kidolgozta a tökéletes agymosás technikáját, elkészítette az atomhulladék biztonságos tárolásának terveit, véleményt alkotott a túlnépesedésről, megírt néhány szimbolista költeményt, komolyan foglakozott a testbeszéddel, megértette Jackson Pollock képeit, (ez nem volt nagyon nehéz), álmában néha Nostradamus-szal beszélgetett, végül rájött, mire jó a televízió. Ó igen, és megtanult fejben golfozni. (Ennek azért is örült, mert utált füvet nyírni).

A kicsi csak egy dolgot nem tudott: mitől lehetne boldog.

Akkor elindult, kicsit nehézkesen, mert a sok gondolkodástól és evéstől bizony jó nagy hasa lett, ráadásul hosszában. Azért csak ment, mert biztosan rájöttetek már, hogy elszánt kicsi kígyó volt.

Lassan lefogyott, többször bőrt váltott, és ivarérett lett. Papírhajóra szállt, amelyik elázott, mikor óceáni viharba keveredett.

Sós vizet ivott, mások édesvízzel kínálták, az is ízlett neki.

Néha kíváncsi volt, ilyenkor hagyta a kókusztejet megerjedni. Evett barnára sült tengeri kagylót, madarat, páviánt, pálmalevélben.

Szeretkezett barnára sült tengeri kagylóval, madárral, páviánnal pálmalevélben. Hosszan és mélyen nézett egy sárga fekete kígyótársa szemébe, megtalálta identitását.

Hegytetőről nézett, le, majd ébren töltötte az éjszakát. Tekergett jó és rossz zenére, miközben azt üvöltötte: hallom! Oltást adott tízezer elefántcsontparti csecsemőnek.

Mégsem volt boldog.

A kicsi kígyó gyönyörű kis szigetén végül elszomorodott, fáradtan és boldogtalanul indult az óceánhoz, hogy feloldódjon a habokban, esetleg másokat is ugyanerre késztessen.

Ám ahogy megpillantotta tükörképét a vízben, a kicsi kígyó végre valami változást érzett ott belül, agyába tolultak az érzelmek molekulái, elégedett volt, öröm töltötte el és megtelt energiával.

A kicsi kígyó végre boldog volt.

Megtévesztésig hasonlított Hugh Grant-re.