Szarvas, medve, a farkas, a vaddisznó ült törvényt
zöld erdő közepén, harmatozó réten;
szarvas, medve, a farkas, a vaddisznó, hogy döntsön,
köztük a legméltóbb egy koronára ki is.
Zöld erdő ura immár négyük közt ki lehetne?
Fák, bokrok, patakok, völgyek közt a király?
Zöld erdő ura immár, hosszú évek múltán,
sok érvet követőn, érdemben melyik lesz?
Távoli dombról, fűbe lapulva figyelte e négyet,
bújva, lapulva alant, jól elrejtve magát;
távoli dombról, fűbe lapulva, vörös bundáját
óvva, takarva nagyon, távol róka figyelt.
„Hogy ki legyen immár a vidék ura, nem vita tárgya.
Jellemem oly nemes, és termetem legkecsesebb.
Hogy ki legyen immár a vidék ura, fenséges úr?
Küllemem oly pompás. Én leszek! Én vagyok! Én!”
Büszke fejét felszegve a szarvas szólt elsőként.
Tündöklő, ragyogó fényben agancsa csodás.
Büszke fejét felszegve a szarvas – szikrát vet szeme -,
tudja: csak ő lesz, hisz dísze, fejéke ragyog.
„Hogy ki legyen immár a vidék ura? Ki legerősebb,
sziklát zúz, aprít. Az lesz csak, nem más!
Hogy ki legyen immár a vidék ura? Pusztító ököl,
bármit kettévág, dönt, tör. Rettegd, féld!”
Majd egyet dobbantva a medve – a föld remegett és
árnya hatalmas volt, mint a sötét felhő -;
majd egyet dobbantva a medve bömbölt élesen,
két lábán állt, mint legmagasabb mind közt.
„Hogy ki legyen immár a vidék ura visszaszerezve
régi örökségét, földjét és vagyonát?
Hogy ki legyen immár a vidék ura ősei jussán?
Hős ősök joga ez! Ősi jogom nekem így!”
Ugrott fel-fel a vaddisznó büszkén kiabálva,
fejhangon magasan, élesen ordított.
Ugrott fel-fel a vaddisznó dagadó mellét verve,
meg-megvillantva hófehér agyarát.
„Tudjuk mi ezt jól. Emlékszem még arra a korra.”
Súgta a rókakoma, bajsza megremegett.
„Tudjuk mi ezt jól. Emlékszem, bordám tört akkor.”
Rejtve lapított, várt: az utolsó mit mond.
„Hogy ki legyen immár a vidék ura? Nem egyedül vagyok,
népem nagy sokaság. A fogainkra vigyázz!
Hogy ki legyen immár a vidék ura? Nélkülöző nép,
rettentő sokaság, éhség, szomjúság.”
Vonyította a farkas, a távolból visszhangzó,
csontig elhatoló hang kísérte szavát.
Vonyította a farkas, a távolból igazolta
civakodó népe, hű vezér igazát.
Ők négyen álltak csak szép tisztás közepén, ott,
fent a rókakoma rejtőzködve figyelt.
Ők négyen álltak, hogy döntést hozzanak végleg.
Ott fent a vörös rejtve mosolygott, fent.
„Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek,
megjelenésem olyan pont, akár a király!
Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek.”
- és felszegte fejét a szarvas büszkén.
„Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek,
erőm, termetem, ím, pont, akár a király!
Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek.”
- mondta a medvekoma, rettentő árnyék.
„Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek,
családfám, vérem pont, akár a király.
Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek.”
- vaddisznó, mintha nyúznák, visított.
„Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek,
népem élén én pont, akár a király.
Erdő, tisztás, fák, bokrok patakok ura én leszek.”
- vonyította alant farkas a népével.
„Így megy már több éve, de én nem bánom, amíg nincs
köztük egy se, aki király, császár, úr.
Így megy már több éve, de én nem bánom azért, mert
addig nékem eként szabad a vásár itt.”
Szólt a ravasz és lassan, hátra felé araszolva
kúszott lentebb, csak a dombról lefelé.
Szólt a ravasz, és lassan, hátra, a fűbe lopódzva,
eltűnt az erdő fái, bokrai közt.
Szarvas, medve, a farkas, a vaddisznó ült törvényt
zöld erdő közepén, harmatozó réten;
szarvas, medve, a farkas, a vaddisznó, hogy tudja
egymással szemben, legméltóbb ki is…