- Látok egy disznóólat….. tele csodás hízókkal… elégedett röfögésükkel az agyára mennek az udvarnak. – mondja sejtelmesen a spiritiszta bagoly, üveggömbje fölé hajolva.
- Miről beszél? Azt kértem, nézze meg a múltamat! Kérem én tisztes városi nyúlpolgár vagyok, férjem, gyönyörű gyermekeim, csinos kis lakás és a …. a tetű. – makogja önérzetesen Nyúl Tímea.
- Tetű? – így Spiri, értetlenül.
- Igen, az a barom. Az utóbbi időben megőrjít a monológjaival. Nem hagyott békén, hogy jöjjek el magához, hogy majd a múltam segít. Hiába mondom neki, hogy pusztuljon már, tudom én, ki vagyok, törődjön már a maga bajával, mégiscsak tetű, elég nagy baj az önmagában ugye. Jön ezzel a parasztjólét dumával feszt. Most meg maga is a disznóóllal… - Nyúl a fejét fogja.
- Látok egy kis házat, fehérre meszelt falakkal, szerény berendezéssel… tyúkok az udvaron... – folytatja a bagoly, a gömbbe meredve.
- Mit keresek én itt? – rázza a fejét Tímea.
- Mit akar hallani? Egyébként is, micsoda kérés ez? A múltját! – fortyan most föl Spiri. - Én jövendőmondó vagyok! Menjen innen haza, ne csináljon csudát énbelőlem! Nyúl Tímea! – teszi hozzá gúnyosan, majd gondol egyet. – Mi baja van a tetűnek?

Tímea gondolkodik. Nem tudná pontosan megmondani. Persze, oda a jókedv, Nyúl Sanyival mostanában leginkább csak évődnek. Hiába, kevés idő jut egymásra… a három műszak megöli Sándort. Szívja a vérét a Hídkő Vállalat. Mintha azok nélkül a rohadék gumik nélkül nem lehetne élni! Folyamatos termelés, hat plusz kettőzés, és van képük bejelenteni, hogy bónusz csak annak jár, aki mostantól egy árva napot sem hiányzik! Nem beteg, nem szabizik. Tán ne is egyék… Pedig ő, Nyúl Sándor annyira fogadkozott, hogy minden jóra fordul, ha lesz meló a városban…- kezd most emlékezni.

- A tetű állítja, hogy amióta faluról eljöttünk,… - erre én mondom neki – vág a saját szavába Nyúl – mit „tünk”??? MI jöttünk, te meg rusnya élősködő, gyüttél a segglyukamba bújva! Koszos kis seggnyaló…
- Mit mond a tetű? – próbálja újra a bagoly.
- Hát hogy amióta városi nyulak lettünk,… - hangsúlyozom, - szakítja félbe megint magát Nyúl Timi – nagyanyám is városi volt, igazi polgárcsaládból! Csak elkerült falura aztán, nagyapám mellé…
- De mi a Jóisten baja van annak a rühes tetűnek!? – ragadtatja el magát most már Spiri, s ahogy az asztalra támaszkodik, az üveggömb fényében csakúgy lángol az üstöke.
- Azt mondja a tetű, hogy itt a városban lassan éhen hal ő is, pedig neki csak egy kis kosz kell. Meg hogy ez nem élet, egymás szájában tipródunk ebben a fényesre pucolt lyukban, mégsem beszélünk már szinte semmiről. És hogy fülledt nászunk is egyre ritkábban töri meg az éj csendjét. Hogy a családunk kihalt falura hasonlít leginkább, ahol terjeng még a trágyaszag, emlékeztetve az életre, de valójában már csak a halál humorizál, nincs már köztünk az élet. „Te, skizoprém!” – mondja mindig, – „hát mivé lettél?” – Nyúl Tímea szeméből most már rendre omlanak a könnyek.

A bagoly vár, majd folytatja.

- Látok egy nyúlcsaládot, ricsajos nyúlfikat, ahogy a tyúkokkal perelnek… nyúlanyó csitítgatja őket, míg a párja pajzán mosollyal kérdi őt, csináljon-e neki este még egyet. – a bagoly elhallgat, nézi, ahogy Tímea zokog, a kis asztalra dőlve rázkódik. Még csendesebben folytatja. - A nyulak szeretik az udvart, a háznép gyakran tutujgatja őket.
- Úgy! Amíg szép hízottak nem lesznek, mi? Aztán egy nap, a kéz, ami tegnap még simogatta, a nyakát töri a nyúlnak. Milyen élet az? Örökké félni a holnaptól… - beszél most már emlékektől dúlva Tímea.
- Nem félnek. – ingatja lassan a fejét Spiri. – Jó nekik, ahogy van. Boldogok.

A bagoly feláll, az ajtóhoz lépdel, és kinyitja, várva, hogy Nyúl Tímea távozzon. Amaz végre szedi a holmiját, és erősen mélázva elindul kifelé. Az ajtón kiérve visszanéz.

- Jaj várjon, mivel tartozom?
- Semmivel. – mondja a bagoly bölcsen. – A jövőjét nem mondtam meg. Menjen csak haza Sándorhoz meg a gyerekekhez. Ó! A tetűt csókoltatom! – kiáltja még Tímea után, mielőtt visszahúzódik üveggömbje mögé…