Csend volt halálos csend. Nem hallatszott csaholás, nyüszítés, lihegés. Üresek a kenelek. Rég nem hoz a Gazda új lakókat. Nem áll meg a nagy szürke kocsi és tereli botokkal, üvöltözve az ebeket a helyükre. Olyankor csak állt, csóválta a farkát, és hideg fensőbbséggel lihegett. Néha idegenszagú emberek jöttek. Járkáltak a sorok között, mustrálgattak, válogattak a lakók között. Amelyikre póráz került lesunyt fejjel ment az új Gazda mellett. A kapun kívül merték csak újra csóválni a farkukat. Akik maradtak, azokat az ő gazdája vitte el. Kiterelte a falkát a szürke kapun, vonyítás, csaholás, majd csend. Elmentek azok is. Hova? Nem érdekelte. Volt, amelyik nem engedelmeskedett. Megtámadta a Gazdát! Azokkal ő bánt el. Leszorította, míg rájuk került a hurkos bot, és mentek ők is. Ha valamelyik kiszökött egy nyitva hagyott ajtó miatt, azokat is ő kapta el. A Gazda ilyenkor megdicsérte, mert ügyes volt, jól dolgozott.
A nagy kerek megint ott volt az égen. Viszketett a bőre, legszívesebben megugatta volna, de nem tette. A Gazda nem szerette, ha a maga kedvéért vonyít. Inkább arrébb ment. Az agár két lábon állt. A kaput próbálta kinyitni. Érezte a másik kutyát. Könyörögni kezdett.
-Engedj el, kérlek. Ne ugass. Csak egy pillanat, és már nem leszek itt. Nem láttál. Máshol volt dolgod. Az embered nem fog bántani. Mások is megszöktek már. Ugye, megszöktek?
-Tőlem még senki. Jó kutya vagyok. Tudom a dolgom. Őrizni kell benneteket, ebeket. Mások vagytok. Ostobák. Haszontalanok. Megérdemlitek, hogy itt vagytok. Szökik! Szökik! Ide! Itt van! Gazda! Gyere Gazda!
-Hallgass! Nem akarok megdögleni! Élni szeretnék. Nyulakat kergetni, szukákat hágni.
-Ostoba vagy! Ki bántana? A Gazda jó. Szeret, mert jól dolgozom. Meg fog dicsérni. Téged meg majd visszavisz a ketrecbe. Megérdemled, hogy be legyél zárva!
-Nem igaz! Megfogtam azt a nyulat, amit senki nem tudott. Álltunk az ajtók mögött és vártunk. Emberek ültek körben. Egyszer csak kinyíltak az ajtók és előugrott a füles. Mindenki utána. Az emberek ugráltak és hajtottak minket. Fogjuk meg! Láttam, merre fut. Megfordultam és elékerültem. Elkaptam! Érted, Elkaptam! Erre mindenki kiabálni kezdett, Nevettek, haragudtak. A Gazdám mérges lett, és idehozott
-Megérdemelted, mert nem tartottad be a törvényt, nem futottál a többiekkel.
-Az az öreg kuvasz sem tartotta be, aki itt volt mellettem? Gazdája eljárt egy házba. Ha onnan ment haza furcsa szaga volt, tántorgott és ordibált. Bántotta a nőstényét és a kölkeit. Azok meg sírtak. Egyszer valami fényes és hegyes volt nála. A falkája vérzett és nyüszített, erre ő megvédte őket.
-Ő is megérdemelte, a Gazda ellen fordult.
-Tudod, hogy nem! A telepi kutyák? Ők is itt voltak még tegnap. Őrizték a Gazdájuk territóriumát. Senkit nem engedtek be. Vigyáztak a sok nagy fém állatra. Az állatok fogyni kezdtek. Már nem berregtek. Nem pakolták meg őket, nem mentek sehova, Amelyik mégis, az már nem jött vissza. Végül egy sem maradt. Erre idehozták őket. Nem az ő hibájuk volt, hogy elfogytak a kerekes állatok.
-De! Az ő hibájuk volt, Rosszul őriztek. Én nem olyan vagyok! Vigyázok arra, ami a Gazdáé, és most te is az övé vagy.
-Nem nem vagyok az övé! Nekem van emberem! A kölykei szeretnek. Megyek, megkeresem őket. Nem akarok kimenni a szürke ajtón!
-Nem mehetsz el. Vissza! Vissza helyedre! Gazda! Szökik! Gazda gyere, szökik!
-Nem szorítsd a torkom, engedj el. Nem fog jönni az embered. Nem látod, üres minden, mi maradtunk. Te is ki fogsz menni a szürke ajtón. Szökj velem!
Hiába ugatott. A gazda nem jött. Nem értette miért. Félt. Ha ez megszökik, meg fogja büntetni. A másik azt hitte, nem figyel. Meg akart ugrani. Elkapta, a torkát. Az eb csak vergődött a fogai között. Meg akarta harapni. Őt, a kutyát! Még jobban szorította. A szája tele lett vérrel.
Feküdt a megfojtott eb mellett. Csend volt. Halálos csend. Csak a szél nyikorgatta sejtelmesen az üres kennelek kapuit. Reszketve lapult a sarokban. A Gazda jött. Hurkos bottal…
