A népes Sün família egy öreg tölgy korhadó aljában éldegélt, ahol derékvastagságú gyökerek alkottak kiváló lakhatási lehetőséget. Mindenkinek jutott benne egy-egy saját zug, a legterjedelmesebb gyökéröbölben – amelyet Sünék nappaliként használtak – esténként együtt vacsorált a család. Ez afféle tradíció volt náluk, az esti együttléteket senki el nem mulaszthatta. De nem is akarta. Sünék szerették egymást, jólesett esténkét együtt üldögélni az avarillatú zugban, a giliszta-vagy csigapörkölt körül.

Újabban azonban – amint az Sünné Sárika nagy szomorúsággal tapasztalta – kezdett lazulni a családi kötelék. És éppen a nagypapa – a tradíciók legfőbb őrizője - indította el a bomlást, aki egy este ingerülten ráförmedt Simi fiára, a családfőre, aki az aznapi Erdei Hírközlőt olvasgatta.

- Minek járatod azt a szemetet?
- Mert érdekel – fordította a nagypapa felé a címlapot a megszólított fiú, amely címlapon éppen a nagypapa régi utálatának tárgya, a Vadkan képe vigyorgott szélesen, felette a szalagcím azt hirdette: „Rendet rakunk az Erdőben!”
- Ez akar rendet rakni! Ez a vérengző fenevad!- morgott a nagypapa, de már erre Simi az asztalra csapott.
- Magának jobb lenne, ha Róka Róberték raknának rendet?!
- Hiszen minálunk nincs is semmilyen rendetlenség- próbálkozott beavatkozni Sünné Sárika, a nagypapa azonban dühtől fújtatva beviharzott az odújába, s attól fogva nem vett részt a vacsorákon. Múlt vasárnap ugyan – amikor Sacika elhozta bemutatni a fiúját - sikerült kicsalogatni, ám amikor kiderült, hogy sem eljegyzésről, sem esküvőről nincs szó, a fiú egyszerűen csak ide akar költözni, a nagypapa megint visszavonulót fújt. Pedig ezúttal a fia is egyetértett vele, csalódottan bámult maga elé, majd kinyilatkoztatta: meglehet, az Erdőben elterjedt lett a frigy nélküli összeköltözés, ez azonban a Sün családban nem válhat szokássá, szó sem lehet róla.
- Maradjak inkább szingli?- sikoltott hisztérikusan Sün Saci, majd elviharzott a fiúval, akinek csilingeltek a tüskéin a ráaggatott függönykarikák. A csalitosban lévő illegális szemétlerakóban lehetett ilyet szerezni, s habár az erdő népének józanabbja a szemétdombot meg sem közelítette, az ifjak némelyike fütyült a szabályra, minekutána a függönykarika lett a legújabb divat. Sünné utálta, Sasinak, a fiának meg is tiltotta, hogy hasonlót viseljen.

A kicsikkel nem volt baj, egészen addig, amíg Susu barátkozni nem kezdett egy erdei cickánnyal. Sünné Saci előbb türelmesen, majd súlyos pofonok kilátásba helyezésével próbálta jobb belátásra bírni, ám amikor az apja kitiltotta „ezt a senkiházi cickányfattyút” az odú környékéről is, azt üvöltve közben: „és ki lesz a következő barátunk, egy retardált denevér?!” – akkor Susu megpróbálkozott a világgá menéssel.

Így lett a családi vacsorák hangulata egyre gyászosabb. Sünné Sárikának már nem is volt kedve főzni, úgy érezte, ő lett a családi tűzhely melegének egyetlen őrizője, akinek ebbéli erőfeszítéseire azonban oda sem figyelnek. Így azután egy különösen szomorú, ködös őszi reggelen fogta magát, s elhagyta végleg a tölgyfaodút. Egy almáskertre vágyott, ahol a lepottyant, illatos gyümölcsök közt szuszogva szöszmötölhet, senki által sem háborgatva.

Hiányát csak távozásának estéjén vette észre a família, az általános kétségbeesés azonban másnap este következett be. A keresésben minden egyes családtag részt vett, az előőrsöt Simi alkotta a függönykarikás „betolakodóval”, a csatárlánc csalitos felőli végén a nagypapa zörgette az avart.

Összeborultak örömükben, amikor egy öreg vadkörte tövében ráleltek az elcsigázott Sünné Sárikára.

- Mi van, mama, csak nem welness kúrára indultál? - viccelődött megkönnyebbülésében Simi, a nagypapa pedig bepárásodott szemmel korholta Sárikát.

S az újra meglelt boldogság jóleső érzésével ballagó sünfamíliába tán örökre visszatért volna a béke és a tradíció, ha a hazaúton el nem gázolja valamennyiüket egy, az erdőben éktelen dübörgéssel edzést tartó motoros csapat