Már az elején le kell szögeznem azt a tényt, hogy minket mindenki szeret. Csak úgy, önmagunkért, és ez nagy ajándék. Mi vagyunk a mindig kedves, játékos, fáradhatatlan mókusok. Nemzedékeken át tettük a dolgunkat: hasznosítottuk az erdei termékeket az emberek, főleg a kisemberek legnagyobb gyönyörűségére. Persze nemcsak termetre –értsd “gyermekemberekre” gondolok – hanem azokra is, akiknek egy erdei séta jelenti a kikapcsolódást, miegymást, mivel nekik esetleg csak erre jut. Mi is örülünk nekik: nagy futkározást rendeztünk, hagy örüljenek az erdőjáró állampolgár barátaink.

Csakhogy valahogy megváltozott az erdei világ. Nem akarom azt mondani, amit az öreg mókusok, hogy régen a fenyőmag is ízesebb volt, a mogyoró is nagyobb, (hogy idegesített ez a hülyeség) pedig hát mégis …Persze, én vénülök!

Hát a szomszéd mókuscsalád- akikkel együtt ugráltunk-mókáztunk a fenyőkön-, egy ideje szóba sem áll velünk. Azt mondták, mi rossz helyre szavaztunk az erdei választásokon. Azóta alig beszélünk bárkivel is. Még jó, hogy van ez a blogosos kipanaszkodós.

Nem is érdekel már engem más, csak a mókuskáim sorsa. Tudtuk, egyszer eljön a MÓKUSOK, KI A HÁZBÓL! korszak is, amikor már kinőnek a családi odúból.

A legnagyobb mókusunk, tavaly végzett az Erdei Ovosképző Egyetemen. Nagyon büszkék vagyunk a kitűnő eredményére, ő meg szégyelli magát a barátai között, mert neki a legkisebb a cselédmókusorvosi fizetése. Az angol erdőkbe készül gyógyítani, mert ott annyi fizut kapna, hogy odúra is futná, ahol a születendő kismókusai is elférnének. Ha itthon marad, csak álmodozhat erről.

A kisebb mókucink lustább volt a tanulásban – mondanom se kell, az apjára ütött- ő sportember lett. Lomb- és cingár-águgrást oktatott a közeli fenyvesedzőben, de a válság kezdetén ezt is bezárták.

Az a nagy szerencséje, hogy nyílt az erdő szélen egy gyógyhely, mely olcsóbban gyógyít, mint a gyógyszer. Az Erdőszéli Vellnesben elég a kövekre telepedni a bükkfák alatt, és a fürge mókusatléták mutatványát nézni, s a nyavalyák meggyógyulnak. Hát itt dolgozik két műszakban a drágám. Nyáron. Most meg jön a hosszú ősz. Esténként a neten lóg, és a sógorokhoz készül valamelyik síparadicsomba “télimókus” munkakörbe. Állítólag ott már ilyen is van.

Arra még felkészültem lelkileg, hogy elkövetkezik a Mókusok, ki a házból, de hogy a Mókusok, ki a hazából lesz belőle, arra nem. Lehet erre egyáltalán? Hogy fogunk mi ezentúl együtt mogyorózni? Az is lehet, - rágondolni is szörnyű - hogy mégse szeret minket mindenki?

Mókusanyó
a bükki erdőből