Egy birkanyájnak elege lett az Öreg Kos és a Kospártiak diktálta rendszerből és igyekezett demokratikus keretek között újra szervezni társadalmi- és gazdasági életét. A rendszerváltás után pályázatot írtak ki a temetkezési közfeladatok ellátásra is.
Ekkor még kevesekben buzgott vállalkozói kedv, így az egyetlen pályázó a vakondok, az addigi sírásó volt. A Bíráló Bizottság megszemlélte a jelölt szakértelmét bizonyító fotókat, amik az általa munkált, takaros sírhalmokról készültek. Végigmérték fényes, fekete bundáját. Bár hunyorgó szemébe nem tudtak belenézni, de elnyerte a megbízást. A vakondok maga végezte kényes feladatát megbízási idejének első két évében.
Jól ment az üzlet. Mindig volt elhullás a birkák között. A legelő apró népét is gyakran érték balesetek, és a rét privatizációja után a temetkezési szokások is változtak. Egyre több módos birka állt elő külön kérésekkel, és ezekért busás felárat fizettek. A vakondok bőségben élt, holtbiztos munkája volt, és ha egy-egy szerencsétlen akoltalant kellett végtisztességben részesíteni, azért a nyájkormányzat fizetett. A vakondok márkás napszemüvegében egyre többet mutatkozott a felszínen. Idővel már sötétített szélvédős terepjáróval közlekedett a legelőn. Aztán eljött a nap, amikor a fárasztó sírásásra az ürgét alkalmazta minimálbérért.
Az ürge még a vakondoknál is jobban értett az ásáshoz, és szorgalmasan dolgozott. Némán viaskodott a kemény földdel. Örült, hogy van megélhetése. A vakondok közben buta fiait költségtérítéses főiskolára küldte, ő maga pedig mutatós titkárnőjét kényeztette heves figyelemmel, és a gyászolókat vigasztalta egyre kifinomultabb szófordulatokkal. Begyakorolt szónoklatai végére mindig odabiggyesztette: kegyelettel és tisztelettel.
Bár nem volt irigy, de az ürge is szerette volna többre vinni. Amikor a temető üzemeltetésére ismét kiírták a pályázatot, bakacsinból varratott magának egy rend ruhát, s ezt öltötte magára, hogy személyesen beadja anyagát. Ez jószerével csak abban tért el főnöke leiratától, hogy alacsonyabb díjakat tartalmazott. A Bíráló Bizottság mégis a vakondokkal kötött ismét szerződést. Ezt a nyertes nagyobb tapasztalatával okolták. Az igazi ok persze az volt a közjót szolgáló döntés meghozatalában, hogy a vakondok jattolt nekik, s így minden évben eljuthattak családjukkal nyaralni a tóparti legelő ötcsillagos istállóiba.
Az ürge úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek. Főként miután kiderült, hogy a góré megvonja tőle az étkezési hozzájárulást. Ráadásul a vakondok megfenyegette, hogy ha sokat pofázik, akkor kirúgja és keres a helyére egy másik hülyét. Az ürge megijedt, nem akart munka nélkül maradni. Családjára gondolt. Teltek az évek, s ő viszonylag fiatalon megrokkant, majd hamarosan elragadta a halál. Temetésén özvegye fogadhatta a mező szinte minden állatának részvétcsókjait, majd megköszönte a vakondoknak, hogy 5%-os kedvezményt kapott az alapszolgáltatás horribilis díjából.
A vakondok pár év múlva átvette a szomszéd legelőkön is a temetők üzemeltetését. A szolgáltatási díjak az égig emelkedtek, de mindig okkal, és minden ment a maga rendjén.
Végül, amikor hisztérikus aggkora múltán a vakondok vaksi szemei végképp lezáródtak: díszsírhelyet kapott. A nyájkormányzati képviselők fejet hajtottak ravatala előtt. A nyájmester hosszú beszédben magasztalta. Pazar szertartás volt, viszonylag kis létszámú gyászoló gyülekezettel.
Mivel nem volt túl messze egymástól a vakondok és az ürge nyughelye, így az arra járók felfedezhették a különbségeket a két sír között. A vakondokét fekete márvány borította. Az ürgéjét földhalom. A vakondok sírján, temetése után hat héttel már csak egy művirág koszorú árválkodott, míg egyszer azt is elsodorta a szél, majd a kőből kikoptak az aranyozott betűk is. Az ürge takaros sírján viszont kora tavasztól késő őszig pompáztak a pátyolgatott virágok, pislákoltak a mécsesek. Emlékét még ükunokái is őrizték. Kegyelettel és tisztelettel.
