Évek óta ez volt a leghidegebb tél. A hószínű fagy mozdulatlanul dermedt a fák csupasz koronája körül, lefutott egészen a földig, mintegy fehér kristállyá változtatva az egész erdőt. A farkas nem tudott aludni. Hajnalban indult ki a tisztásra. Hófehér bundája szinte belefagyott az őt körbefutó ragyogásba. Kínzó hideg volt, de nem fázott. Csak éhsége kergette, szomját tudta csillapítani a hóval. Elmehetett volna akár a befagyott patakhoz is, ám farkastársai ott ólálkodtak, számára nem létezett kegyelem… Egyszer csak mozgásra lett figyelmes.
A fácán nem hasonlított a többiekre. Azazhogy hasonlított: fácán külseje volt s fácán módjára viselkedett. Azt gondolta magáról, hogy ő másabb, mint a többiek. Míg mindenki a megélhetéssel, a tél átvészelésével bajlódott, addig őt csak az izgalom, a pezsgés érdekelte, hogy miként tudna kirobbanni ebből a nyamvadt, fagyos életből. Szülei gyakran emlegették neki a rókát, a farkast. Emlegették? Másról se tudtak beszélni! Ijesztették! Nem érdekelte. Sohasem találkozott még velük, nem hallotta még hangjukat. Feltehetően nem is léteztek, nevük csupán fenyegető jelszókként villantak fel minden áldott nap a levegőben, meggátolván egy ifjú szárnyainak szabad bontogatását. Ezért is döntött úgy a fácán, hogy nekimegy az ismeretlen világnak. Szülei csüggedten intették: Ne menj! Inkább élj itt velünk, biztonságban és nyomorban. Szürkén, bujdosva. Hallgass ránk… Nem hallgatott.
Szarvasok gyülekeztek az erdő mélyén. Fogytán volt az élelem; ideje volt továbbállni. Két szarvas vitázott egymással:
– Hova akarsz menni? Úgyis éhen pusztulsz, ha nem a farkasok tépnek széjjel!
– Itt sem maradhatunk, az emberek egyre beljebb merészkednek.
– Ostoba vagy és gyönge. Te csak a magad bőrét akarod menteni, én viszont a csorda jövőjét szolgálom.
– A csorda itt fog veszni, ha nem hallgattok rám – mondta a fiatalabbik szarvas, aki gyengébb is volt, agancsával, testi erejével sem büszkélkedhetett úgy, mint vetélytársa.
– Hallgass! – taszította oda az öregebbik egy fához. Az éjszakát még az erdőben töltötték.
A falka napok óta nem tett mást, csak vonyított s szidta a másikat. A mindennapos összecsapások nehezítették meg a farkasok kemény téli életét. Sokan voltak, s mind éheztek. Hetek óta nem nyeltek többet egy-egy pocoknál. Hagyták levadászni az utolsó szarvast, nekik pedig nem jutott belőle semmi. Eleinte egymást okolták, de végül elismerték, hogy senki sem lehet hibás. Kivéve egyvalakit. Valakit, aki ellensége a farkasoknak, s magának akar minden ehetőt. Aki nem gondolt a többiekre, s hagyta a szarvasokat elvonulni, az utolsót pedig lelőni.
A fehér bundájú farkas mozdulatlanná vált. Nem mozdult volna a világért sem. Egy fácánfi botorkált előtte pár méterre a hóban, kétségbeesetten. Bizonyára magok után kutatott a jeges takaró alatt: eredménytelenül. A farkas meglapult, várt. Ilyen lehetősége még nem volt ezen a télen. Micsoda ajándék! Csak nehogy találkozzon a többiekkel. Hátán végigfutott a borzongás, érezte, amint ősi ösztöne fölmelegíti a vérét, energiát táplálva csontos testébe. Nem tudott már tovább várni, így hát rávetette magát.
A falka leghangosabb tagjai úgy döntöttek, hogy elhagyják a patakot, megkeresik azt, aki miatt ily rútul bánt el velük a sors: megtorolják a sérelmet. Elindultak hát, fűtötte őket az aljas bosszúvágy.
Hajnalra elállt a havazás. A levegő kitisztult, a mozdulatlan erdő dermedten várakozott. Csillámpor födte a fák testét, a talajt, a bokrokat. Madárlábnyomok kacskaringóztak a fehérségben. A fácán megunta szüleit, megunta az unalmas, sivár életet: elindult hát. Vacogva járta az ismeretlent. Fülét már sértette begyének mély kongása. Élelem után keresgélt, rá is bukkant néhány árva fenyőmagra. Visszafordulhatott volna, saját nyomait követve, vissza, vissza… vissza? Soha! Belátni, hogy tévedett? Ugyan… S amint így lépeget eme ifjú, gondolkodván magában, megcáfolva felvetéseit újból és újból, észre sem vette, hogy milyen gyorsan tolja magát előre, szinte belerohanván saját elkerülhetetlen sorsába. Kiért a tisztásra. Csupa fehérség, csupa síkság. A távolban tompa, gépszerű morajlás zúgott (tankok). Még pár lépés… kiesett a bokrok védelméből. De a fácán ostoba állat volt, nem tudott gondolkodni valójában. Nem voltak neki érzései. Azt se fogta föl, hogy figyelik. Mikor a domb alá ért, elszorult a szíve. Megroppant a hó. Ideje lett volna továbbállni. Ekkor ugrott föl a farkas, hórobbanás kíséretében, ítélkező fogait kivillantva. A fácán agyában egy szempillantás alatt világosodott meg apja intése: „Minek vágyakozol nagyobb élettérre, amikor ezzel a kicsivel sem tudsz mit kezdeni?!” S futott, futott, vissza, reménytelenül… Csak egy kicsin múlott.
A szarvasok reggelre döntést hoztak. Azt mondta a bika, hogy nem éri meg itt megvárni a vesztüket. Ha itt maradnak, a vadászok viszik el őket, ha a patak felé menekülnek, akkor pedig a farkasok. Végül átkeltek a hágón.
– Túl késő lesz – mondta az, aki tán a legfiatalabbik volt a kifejlett bikák közül.
– Elhallgass! – utasította rendre az idősebbik. – Egyedül neked és a te tétlenkedésednek köszönhetjük, ha elpusztulunk.
– Hazudsz… – védte igazát amaz, de az erősebbik nekilökte agancsával a sziklának. Neki volt a legnagyobb agancsa, ő volt a leendő vezérbika, apjánál is erősebb volt. Az elmúlt négy évben tőle borjaztak az ünők.
De mily gyönyörű vagy, szarvas. Mily daliás, fenséges testalkatú. Tiszteletet követel szépséged és erőd. Komoly nyugalom árad bölcs tekintetedből. Agancsod, hatalmas koronád némán kiáltja: vigyázz! Erre jön az erdő királya. Nincs, ki ne venne észre. Látnak a farkasok is, figyelnek. Csupán nincs merszük megtámadni. Nem így az ember… Megáll az idő, mikor átsuhansz a hágón. Nem félsz, te zárod a sort. A némaságot csak a dörrenés zavarja meg. Elhullasz, egyperces csönd a királynak! Itt fejezted be uralkodásod, s leszel majd forró étek, fagyott szívű katonáknak…
Balszerencse? Szerencse! Boldogan lohol a farkas, szájában a fácánnal. Csak kicsin múlott. De sikerült elkapnia. Túléli ezt a hónapot is! Nem hal éhen. Nincs más gondolat. Adna ám farkas társainak is, de azok inkább megölnék, minthogy bármit is elfogadjanak tőle. A többiek szürkék mind, kölyökkoruktól kezdve. Soha sem volt még fehér testvére a falkának?
Nagy csapás érte a szarvasokat. Valamennyien túlélték a hágón való átkelést, csak a legerősebb, pont a legerősebb veszett oda. Új királya lesz az erdőnek, új bikától fognak borjazni az ünők. Tavasszal új élet fakad ki. De az még odébb van…
Bujdosna a farkas, nehogy megöljék őt sikeréért, hisz’ számára nincs kegyelem. De minek is remélsz bármit, minek is kívánsz a farkasoktól. Nem olyan a színed, mint nékik? Pusztulj! S hiába próbálta kínálni őket nehezen szerzett zsákmányából, nem fogadták el. Bizony könnyebb volt elszedni a másikét, s őt okolni a történtekért. Utolérték a farkast a fák között, zsákmányát elragadták, őt magát pedig széjjeltépték.