Egyszer egy tanult csimpánz elhatározta, hogy bebizonyítja azt a matematikai elméletet, hogy ha egy majom elég hosszú ideig ír, előbb-utóbb legépeli világ összes könyvét. Kéz alatt vásárolt magának egy írógépet, hozzá egy csomó papírt, az egészet felrakta egy kiürült banánosrekesz tetejére, és dolgozni kezdett. Eleinte lassan haladt, aztán egyre jobban belejött; egy idő múlva el is felejtette, hogy miért állt neki az írásnak. Csak azt tudta, hogy írnia kell.

Egy nap arra járt az oroszlán. Csupán annyit látott, hogy az írógép teleírt papírlapokat okád ki magából, de olyan sebesen, hogy félő volt, csakhamar elárasztja az egész őserdőt.

– Mit csinálsz itt, te majom? – érdeklődött. A csimpánz abba sem hagyta a gépelést, úgy válaszolt.

– Alkotok.

– Na és mit? – kérdezte az oroszlán.

– Bármit. Illetve mindent. Szép lassan megírom a világirodalom összes jelentősebb művét. Meg persze a jelentékteleneket is.

– Aha – válaszolt az oroszlán. – És honnan fogod megtudni, hogy sikerült, ha senki nem olvassa el őket?

A majom elgondolkodott. Közben csépelte tovább az írógépet – érezte, hogy épp egy szonett születik a kezei alatt –, aztán vonakodva szólalt meg újra.

– Fogalmam sincs. De tudod mit? Vidd el magaddal a papírokat, és rakd ki őket mindenhová. Fatörzsekre, a folyópartra az itatóhoz, a turistaházhoz, bánom is én. Akkor bárki elolvashatja őket.

– Hát jó – dünnyögte az oroszlán –, aztán ha valaki talál egy remekművet, biztosan eljön, és elmondja neked.

– Kösszép! – búcsúzott a majom, már ügyet sem vetve az oroszlánra, mert még mindig úgy érezte, hogy valami halhatatlan születik a kezei alatt.

Az oroszlán elvitte a kész alkotásokat, és terjeszteni kezdte őket. Nem fűzött semmiféle megjegyzést az írásokhoz, csupán osztogatta őket – a legtöbbet a hasmenéses elefántnak adta, mert úgy vélte, neki duplán jól jöhet –, egyiket-másikat meg nyilvános helyeken kifüggesztette.

Meg is feledkezett volna a dologról, ha néhány nappal később észre nem veszi, hogy az egyik mamutfenyőre rajzszögezett papír alatt számos kisebb fecni lengedez a szélben: néhányan, akik elolvasták a művet, odabiggyesztették alá a véleményüket is.

Az oroszlán meglepődött. Nem hitte volna, hogy bárki is elolvassa majd a majom irományait, arra meg pláne nem, hogy reakciókat vált majd ki az olvasókból. Találomra letépett egy tucat fecnit – az egyiket, amelyen egy rúzzsal írt telefonszám volt, megtartotta magának –, és sietett a csimpánzhoz. Ugyanott találta, mint legutóbb, ugyanolyan bőszen gépelt, talán csak a képe lett egy kissé átszellemültebb, mint azelőtt.

– Hé, majom! – bődült el. – Nem fogod elhinni, mi történt!

– Talán mégis – pillantott rá a majom, egy pillanatra sem hagyva abba a gépelést.

Az oroszlán dühösen felmordult, és szíve szerint széttépte volna a csimpánzt a szemtelen megjegyzésért, de uralkodott magán. Ki tudja, hátha már írt erről a majom, netán valaki olvasta is… Nem hozhatja kellemetlen helyzetbe magát az ő pozíciójában.

– Szóval. Olvassák a műveidet, és az egyik annyira megérintette az embereket, hogy vitatkoznak is róla!

– Melyikre gondolsz?

– Hát, őőő… – Az oroszlán elbizonytalanodott. Nem olvasta el egyik írást sem, csak publikálta őket, és ez alól a majomkenyérfán lógó mű sem volt kivétel. – Egy ilyen rövidebb izé volt.

– Ó, értem. – A majom egy pillanatra elszomorodott, mert bántotta, hogy az oroszlán nem a művel, csak a körülötte csapott felhajtással foglalkozik. Tudod, jó lenne, ha nem csak itt a dzsungelben olvashatnák az írásaimat, hanem minél több helyre eljuthatnék. Hátha másokat is megérint a mondanivalóm.

– Hogy segíthetnék? – kérdezte az oroszlán.

– Hmmm. Például tedd fel egy írásomat az internetre, úgy mindenki hozzáférhet. Ingyen és bérmentve, bárhonnan és bármikor.

– Ó, ez nagyszerű ötlet!

Az oroszlán megvárta, míg a majom a farkával találomra kihalászik egy lapot a többi közül, a mancsa közé kapta, hazarohant vele, és feltöltötte a netre.

Te meg épp azt olvasod.