Akkor már három télen és három nyáron keresztül jártam minden megveszekedett péntek este 7 és fél kilenc között a disznófejű nagyúrhoz, mikor ez a párbeszéd megesett. Sziklás, sólyomtetejű hegyeken át vezetett az út hozzá, a tövises bokroktól gyakran eredt karom, lábam, arcom vére. A három év alatt másfél kiváló túrabakancsot nyűttem el, és előfordult bizony nem egyszer az is, hogy a kóválygó széltől szedresre csípett orral állítottam be a tengerparti házba, káromkodtam, mint a veszett fene, és a kénköves pokol összes fortyogó üstjébe beleültettem gondolatban a nagyurat, a tengerparti romantikájával együtt. Voltak más hóbortjai is: imádta a nőket, például, és legnagyobb szerencséjére, azok is őt. Nem bukott le úgy a nap, hogy ne lett volna a házban egy-egy markolnivaló seggű, huncut szemű, pehelyszőr bőrű angyalka. A nagyúr hűtőjéből ettek, a nagyúr színes selyemmel takart franciaágyán aludtak, a lehetetlenségig nyújtóztatták hosszú végtagjaikat a mályvaszín kővel rakott terasz sóitta szövetkanapéin. A bőség kényelmessé tette őket, és elfogadóvá a nagyúrral szemben, aki, lássuk be, disznófejével és embertestével különös fajtája volt mind az emberállatok, mind az állatemberek mesebeli nemzetségének. Ennek a különlegességnek, hadd ne mondjam, különcségnek, egyediségnek, leheletnyi felsőbbrendűségnek, örökös sértettségnek és a vélt nem-értettségnek az aurája vette körül.

Általában a nappali egyik kiült foteljában terpeszkedett, lábfejének sarka hízott pacát hagyott a dohányzóasztal üvegsíkján. Nem törődött a kosszal, a halhatatlan elmék nagyvonalúságával pöccintette szivarhamuját a perzsaszőnyegre, hisz nem marad más, mondta merengve, nem marad több belőlünk sem ennél, emlékezz, dörögte úgy, hogy a part hegyein megmoccantak a kerek kövek, emlékezz a gyimilcsre, mondta, csókold meg azokat a fukar kezeket, a másik nagy úrét, visította, majd visszazuhanva a fotelba, lustán lehúzta fogaival a nagykés hegyére szúrt görögdinnyedarabot. Komótosan rakosgatta mindent befogadó gyomrába az angyalok által odahordott finomságokat, de a gondolatai közben máshol jártak, és csak sokára szólalt meg ismét. Azon az estén az életről beszélgettünk, mint olyanról. Hogy miért van meg neki mindaz, ami nekem nincs. Hogy mi az én gizda, sebes testem az ő teremtő csípejéhez képest, a mag, húzta össze a szemét lenézőn, aki nem tudja a magot erővel hinteni, az nem tud megállni a saját lábán széles ez világon. Köpött egyet. „Fontos ez, még kérded, hogy ne lenne fontos, magadra számolhatsz, senki másra”, emelte vaskos ujját. Sóhajtottam. Magamra néztem, aztán körbefuttattam a szememet a koszlott falakon, a lengedező foszlányokban lógó valaha volt fehér függönyökön, amin átfújt a haléletekről mesélő tengeri szél. Nem éreztem, hogy múlna az idő. Előző, kolostori mesterem jutott eszembe, aki azt mondta, a baj nem baj, eltöprengtem, a rossz nem rossz, a jó nem jó, a szelídség nem szelídség már. A disznófejű nyugodtan ült a helyén, várt. Rám nézett szemeinek vizenyőin át, én pedig rá.

„Magamon kívül nem bízhatok tehát senkiben és semmiben?” – kérdeztem, félve attól, hogy megharagszik.

Előrehajolt, basás hurkái begyűrték a ruhaanyagot.

„A vágyaidban, kisöreg, a vágyaidban” – vigyorodott el. Titánnal átlőtt aranyfogán megcsillant a nap sárgája.

Tanulság

Nem minden az, aminek látszik. De van, hogy pontosan az.